Hetedíziglen

Ezt mondják a „határon túli” kisebbségi elitek 100 éve. Nemzetállami közegben (ahol jó szlovákot, románt kell nevelni) a magyarság eleve felszólító módban létezik. Itt egy fogyatkozó közösség (tíz év alatt 70 ezer ember) kapaszkodik minden tagjába. Amennyire érthető a kapaszkodás, érthető és ismerős a távolodás is. 

Így az is hallja az orbáni mondatot, akinek az unokája már szlovák iskolába jár; az is, aki valami miatt – hogy az könnyebben boldoguljon vagy mert az elérhető – maga is oda adja a gyerekét. Ők nem jó magyarok? 

Biztosan az a magyar nemzet érdeke, hogy közösségük vezetői (köztük Orbán Viktor) morális imperatívuszokkal fokozzák a hátrányokat, melyeket eleve elszenved egy kisebbségi magyar? Így tarthatjuk meg azokat, akik otthon magyarul beszélnek, a népszámláláson magyar anyanyelvűnek, de szlovák nemzetiségűnek vallják magukat? Nem inkább vonzóvá kéne tenni a magyarságot, a magyar gyökereket, adni a megélhetéséhez lehetőséget és elfogadó – magyar – közeget? 

Biztosan egymást kizáró identitáskategóriákban kell gondolkodnunk? Így fogyatkozó zárványnak látjuk a kisebbségi magyar közösségeket, ahol minden csak az etnikumról és a megőrzésről szól: ki szeretne egy öregesen zsörtölődő zárvány része lenni?

Ha nem végletes identitáskategóriákban gondolkodnánk, nem lenne vonzóbb magyarnak – akár magyarnak is – lenni?

És nem inkább mi a magyart kéne kérdezni a ki a magyar helyett? 

A nemzeti identitásnak nincs sztenderdje, mindenki mást szív magába az őt körülvevő világból: nyelvet, kultúrát, főleg tömegkultúrát, fociválogatottat, ezek mixét. Hozzá falusi, városi, regionális és sokféle más identitást. A „határon túliak” bónuszként kapnak kontaktusokat is a többségiekkel, szomszédságot, barátságot, néha szerelmet. És sokszor elnyomást, rossz szót, lenézést is. Mindezt nem ismerik az anyaországiak, ők inkább az esszenciális magyarság meghatározásában jók (székelykapu, Wass Albert, a magyar kormány által megmankózott „igazi csíki sör”). Az esszencialista a kontaktushatásokat csak degradálódásként látja: pedig az „ízes székely beszédben” mindig ott volt a passaport, a horcsica sem gyengíti a szlovákiai magyart. 

Lehet őrizni tiszta identitást, homogén Magyarországot, bár az sosem volt az. Legyen minden úgy, mint régen. Megnyugtató szavak, hiszen ki nem vágyik vissza saját gyermeki aranykorába? A magyar legyen magyar, a krumplileves legyen krumplileves.

Az identitást nem kerítésekkel kéne védenünk, mint Magyarországot az idegenektől.

Orbán mondata azért sem újdonság, mert az ő állandó nemzetiesítő nyelvezete fontos közösségképző, így politikájának lényege. Téved, aki azt gondolja, ez a nemzetiesítő nyelv csak figyelemelterelés arról, hová züllik az ország az uralkodása alatt. A politika lényege a közösségképzés, a mi és ők felállítása. Ahhoz, hogy nyerjek, meg kell különböztetnem magam az ellenfeleimtől. Ennek dacára OV nem tudná ezt tenni Magyarországgal, ha nemzetiesítő nyelvével nem teremtené meg hozzá támogató közösségét is. Aki magyar, velem tart. Aki magyar, nem akar európai ügyészséget. 

A nemzeti szuverenitás és a mi a magyar érvényes kérdések. Közösséget lehet teremteni patrióta ÉS polgári alapon is, ahogy szurkolni sem csak a B középből lehet. A magyarság egyik legfőbb reprezentánsa kormányfőként büszkén mondja, hogy ő mindig is közpénzekből milliárdossá tett barátai magánrepülőjén fog meccsekre röpködni. (Hogy ott büszke magyar lehessen, hisz meccsekre ezért (is) járunk.) Amit ő képvisel, az vonzó és megélhető magyarság? A jogállam kigúnyolása és kijátszása? Ezért legyen érdemes magyarnak lenni? 
Ha a magyarságot nem lehet értelmes és igaz tartalmakkal megtölteni, akkor marad a B közép magyarság. A militáns, ha kell, paramilitáris, a politika által mozgósított szurkolótábor. Ha csak a B középből lehet szurkolni, akkor elszoknak az emberek a meccsre járástól. Kár lenne értünk. 

A szerző Pozsonyban (is) élő magyarországi újságíró