Havas szenvedélyek

Addig jártam korcsolyázni, amíg egyszer az egyik osztálytársunk tréfából nem gyömöszölt egy kiló havat a kabátom alá, s nem lett ebből olyan vesegyulladásom, hogy majd belehaltam. (A gyerekorvos, aki mandulagyulladással kezelt hetekig, döbbenten állapította meg, hogy ez bizony súlyos baj, s ha nem visznek azonnal kórházba, kicsi az esélyem a túlélésre. Azt a kifejezést, hogy „hoszpitalizovaty” akkor hallottam életemben először, azt hittem, valami vidám dolog vár rám, nem sejtettem, hogy két hónapos kórházi fogságot jelent.) Később a gyerekeimmel még ki-kijártam, sikerült őket is beavatni a jeges sport rejtelmeibe, utána viszont olyan hosszú szünet következett, hogy azt is elfejtettem, a jég síkos. A jég viszont nem felejtett. Háromszori testközeli találkozásunk után hősiesen feladtam.

A síeléssel még rosszabbul jártam. Tudtam, hogy a sítalp alatt csúszik a hó, de arra, hogy a léc nem mindig arra megy, amerre én szeretném, egy fapados – szó szerint tessék érteni – ütközés figyelmeztetett. Fapad és sípcsont találkozásából egyértelműen a fapad kerül ki győztesen. Fájdalmas tapasztalat volt, nem is igen vágytam másra, mint egy jó kis szánkózásra a havas domboldalon, ez tűnt néhány legegészségesebb sport közül a legkevésbé veszélyesnek, bár ha megerőltetem a memóriámat, ez sem volt bukásmentes élmény. (Arról nem is szólva, hogy a középiskolai sítábor kórház miatt elmaradt, az egyetemi első napján összeszedtem egy jó kis légcsőgyulladást. Ja, és egyszer – szerintem tévedésből – részt vettem egy iskolai versenyen, amelyen – neveltetésemből eredően udvariasan – mindenkit magam elé engedtem, persze, ehhez az is segített, hogy a kötésem minden második méteren kioldódott, az egyik léc jobbra, a másik balra, el lehet képzelni, én magam hol, hogyan végeztem.)

És mert télen egyébként is hideg van, egyre ritkábban hódoltam a csúszós-jeges-havas szenvedélyeknek. Maradtak az Európa- és világbajnokságok, no meg az olimpiák – a tévé előtt. Persze, az a szánkó nem a régi, a bob sem műanyag, nem is értem, hogyan lehet sífutni puskával a hátunkon, tripla rittbergert ugrani egy toeloop után, aztán pörögni, szállni síléccel a talpon, szemmel követni egy tenyérnyi korongot. Talán a curling. Kár, hogy nem fedeztem föl korábban. Így marad a tévé képernyőjén a sok-sok gyorsabban, magasabbra, erősebben.