Vélemény

Hass, alkoss, beirass!

2018. április 16. 16:57

Szezon van. Beiratkozási szezon. Úgy is mondhatnák, hogy most múlik pontosan.

Régóta nézegetem már nemzetünk múlásának hétköznapi jegyeit, a saját környezetemben nem is kell sokat keresgélni. Vannak például a nevelési célzattal szlovákként viselkedő anyukák – utcán, játszótéren, sorban állás közben. Nyelvtanilag korántsem kifogásolhatatlan, ámde hangos szlováksággal terelgetik a kiskorúakat. Némelyik az egyszerű vezényszavak módszerével dolgozik, mások éppen a tankönyvi választékosságra törekednek. Aztán felveszik a telefont, találkoznak egy ismerőssel vagy éppen a saját anyjukkal, és kiderül hamar, hogy magyarok ők igazából, vagy mondjuk inkább úgy, eredetileg.

Rengeteget gondolkodom ezen. Vajon mi lehet a legfőbb, valódi, belülről jövő motivációja azoknak az anyáknak, akik nem a saját nyelvükön, tehát nem a gyerek anyanyelvén kommunikálnak gyermekeikkel? Mekkora lehet az a réteg, amely bizonytalan a gyereke iskolájának megválasztását illetően, vagy akikben a gyermek születésétől az iskolába való beíratásig bármikor valós dilemma alakul ki? Akik nem bizonytalanok, azok közül vajon hányan lennének megingathatók? És ha elérne hozzájuk bármilyen, véleményváltoztatásra ösztönző üzenet, mi lenne az? Akik veszik a fáradtságot és minden év tavaszán előállnak egy újfajta üzenettel, amely a magyar iskola választására buzdít, vajon mennyit tudnak ténylegesen a célcsoportról, és miért nem született még egyetlenegy ilyen irányú kutatás sem?

2018. április 6. 19:33

Tényleg erős várunk a magyar iskola?

Az idei beiratkozási kampány két említésre méltó terméket produkált. A konzervatív termék egy nemzeti színű plakát, közepén kezét imára kulcsoló bájos kislánnyal, akit körbevesznek a hagyományos értékrendet tükröző kifejezések nemzeti hősökről, összetartozásról, hagyományokról. Legfelül pedig a szülők jógyerek énjét megszólítani kívánó üzenet: döntsön HELYESEN! Ha megpróbálom elképzelni ennek a plakátnak a célcsoportját, leginkább azok a nagymamák jutnak eszembe, akik éjszakánként titokban sírva imádkoznak, hogy tudjanak még az unokáikkal magyarul játszani és beszélgetni. Ők tudják mindazt, amit a plakát képvisel, sajog is bele a szívük rendesen, s hogy tudnak-e ez ügyben hatást gyakorolni, az már kinek-kinek a családi erőviszonyain múlik.

A progresszívnek mondható kampánytermék egy rap videó, amely fiatalos stílusban, réteghumort sem nélkülöző elemekkel mondja el, mi mindent kínál a magyar iskola, s milyen következményeket hordoz magában a választás. Ez a videó valószínűleg azokat a fiatal szülőket szólítja meg leginkább, akik számára nem is kérdés a magyar iskola, s jólesik nekik egy kis vállveregetés, hogy mekkora vagányság az, amit tesznek.

Minden évben elgondolkodom azon is, milyen nehéz helyzetben van, aki még újat akar mondani ebben a kérdéskörben, olyan sok ötletet ellőttünk már az elmúlt években. Voltak személyes történetek, megszólaltak sikeres felnőttek, nyilatkoztak szakemberek, volt azért néhány csepp riogatás is. Próbáltuk elmondani képpel, hanggal, szép szóval és még szebb szavakkal. Aztán mindig arra jutok, hogy nem érdemes az újatmondást akarni. Újat kérdezni lenne érdemes. Megtalálni azokat, akik bizonytalanok, vagy megingathatók. Megérteni az ő döntési szempontjaikat, megtalálni velük a közös nyelvet, együttérzőn belehelyezkedni az ő szemszögükbe, segíteni őket a döntésben. Sok munka ez persze, rengeteg. Sőt. Nem is az a legnehezebb benne, hogy rengeteg pénz meg idő kell hozzá, hanem az, hogy félre kéne tenni hozzá az értékítéleteinket, a kész válaszainkat és az evidenciáinkat. Ne adj isten, piaci módon gondolkodni a (magyar) iskolákról. Sőt, messzire megyek: szembenézni azok hiányosságaival. A siker nem garantált. Rövid távon semmiképp. De a tanulás igen.

Molnár Kriszta

Önnek ajánljuk