Három a lány mindbulvárig

Szó szerint napi 24 órán át figyelik, fényképezik, minden nyilvános megmozdulásáról kétmillió felvétel születik. A magyar nyelv gyönyörű szóképet kínál a helyzetre: az őrületbe kergették. Bulímiás lett, antidepresszánsokat szedett, lefogyott, kipakolt, elvált szeretett és meghalt. Diana a címlapon máig a jó példányszám biztosítéka. Van viszont egy apróság: a brit adófizetők millióiból éli mesés világát az uralkodó családja, a britek előfizetik maguknak az állam első emberét, a morális autoritást, a stabilitás érzését. Aki ebbe a világba belép, számolnia kell mindennel, a bulvárral is. A Pátria akkori szerkesztője három hónapos letiltást vállalt, amikor élőben megengedte, hogy elmodjam: nincsenek határok és szabályok, a bulvár a legvégsőkig megy. S csak a hitelesség kedvéért, emlékszik-e valaki az elmúlt 17 évben arra, hogy bárkit is elmarasztaltak volna Diana haláláért, kivéve a félrészeg – s ugyanúgy áldozat – gépkocsivezetőt?

Második történet: vonat alá ment Iveta Bartošová, popénekes. Fiatalon, 17 évesen lépett be a showbiznis világába, naivan, felkészületlenül, de önszántából. Híres akart lenni s nem látta az öngyilkos Jiří Schellingert, a magát halálba alkoholizáló Karol Duchoňt, de a fiatalon elhunyt drogfüggő világsztárokat sem. Sok hanglemezt vett föl, volt egy szép időszaka, de a bulvár istenigazából akkor figyelt föl rá, amikor gyógyszerek és alkohol hatása alatt ment lefelé a lejtőn. Az ő esetében szűnt meg egy újabb határ, róla mondta az egyik szennylap főszerkesztője, hogy ha kell, halálba kergetik és még fél évig azután is belőle fognak élni. Az ég nem szakadt le, a főszerkesztő nem került bíróság elé, a lap példányszáma nem zuhant csődbevivő szintre. Bartošová jogászának egy levelébe került volna, s mint kezelt beteg megkapta volna a távoltartási végzést, amit a bulvár talán még betartana. De nem ez következett be. Az opportunitás elvén működő ügyészég (tehát az, amely csak feljelentés alapján nyomoz) meg sem mozdult. A tragédia bekövetkezett.

Harmadik történet: egy fiatal, talán naiv egyetemista lányt megvernek, s ő, ahogyan azt az állampolgárok teszik, bizalommal a rendőrséghez fordult. A rendőrség pedig ahelyett, hogy a támadókat találta volna meg, hét éven át nyomozott az áldozat ellen, hamis tanúvallomás ügyében. Százszor leírtuk, miért nem áll meg a vád, miért lett politikai ügy belőle. Malina Hedvig nem akart ismert ember lenni. Sztár sem. Szimbólum sem. Úgy került az egészbe, mint Pilátus a Crédóba. Küldözgették Pétertől Pálig, nyilvánosan bemocskolták, hazugnak nevezték és megalázták s mindehhez az állam erőszak-monopóliumát használták. Az eljárás vele szemben akkor is méltánytalan lenne, ha a rendőrségnek lenne igaza, hát még így... Nos, a három lányból úgy igazán ő a közügy. Ő az, akivel nyilvánosan, hangosan, szívósan foglalkozni kell. Szimbólum lett, mert ő kapott nyilvánosságot, sokan nem. Nem akarta ezt, de most már vállalja, hogy végigcsinálja tokkal vonóval. S ami fontos: az ő esetében még a bulvár sem döntött le semmilyen határokat, sokszor írtak róla csúnyán is, de nem kezdték ki és nem kergették őrületbe – ha valaki, akkor azok az állami szervek voltak.

A bulvár sokszor szegett meg szabályokat, vétett a legelemibb normák ellen (figyelés, lehallgatás, intim dolgok kiteregetése, őrületbe, halálba kergetés). De az igazi nyilvánosság az az, amelyik, ha kell, kiáll a fontos és jó ügyért. Mint most. Tüntetve, írva, publikálva, nem hagyva a hatalmasokat, hogy hatalmukkal azt kezdjenek, amit jónak látnak. Ez jusson eszünkbe, ha egy kalap alá vesszük ezt a nyilvánosságot és annak sajtóját a legmocskosabb praktikáktól sem visszariadó showbiznisz világával és annak sajtójával.