Füstbement terv

Bevallom, egészen fiatal koromban nem szerettem Petőfi verseit. Ebben bizonyára közrejátszott a Szendrey Júliáról szóló lányregény, amelyből kiderült, hogy Júliának többen is csapták a szelet, és én úgy gondoltam, jobban járt volna, ha nem Petőfit választja (persze Júlia akkor nem sejthette azt, amit én bő száz évvel később tudtam). Szóval nem tetszettek Petőfi versei. Túl egyszerűnek találtam őket. Aztán ahogy teltek az évek, egyre inkább megdöbbentettek azok a letisztult sorok, az az őszinte és mai kifejezéssel élve célirányos kifejezésmód, amikor néhány egyszerű, sallangmentes mondattal képes láttatni hétköznapi élethelyzeteket és univerzális emberi érzéseket.

Itt van például a Füstbement terv. Lehet, hogy így nem ugrik be, de ha azt mondom, hogy „egész úton hazafelé” ? Ugye, emlékszünk? Legalábbis aki magyar iskolába járt.

Szóval itt van ez a vers, amit Petőfi 176 évvel ezelőtt egy áprilisi napon írt. Gondolom, süt a nap vagy épp eső csörgedez, mert ez egy bolond hónap, a költő pedig indul haza az édesanyjához, akit rég nem látott. Nem láthatta, mert akkor még nem volt Skype, WhatsApp, sőt Facebook meg Instagram sem, ahova Sándor vagy az anyukája képeket töltögethetett volna fel, például amint a tyúkját eteti (mármint az anya a tyúkját). Sőt, még csak beszélni sem tudtak, mert telefon sem volt. El tudjuk ezt képzelni most, amikor a mobil lassan negyedik „evőeszközzé” válik a kés, villa, kanál mellett, mert még étkezéskor sem tudunk tőle megválni? El tudjuk képzelni, mennyi minden halmozódhatott így fel a fiatalember lelkében, amit szeretett volna elmondani, de a verseken kívül nem volt hogyan?
A verset Dunavecsén írta. Ha onnan indult, akkor az Kiskőrösig 40 kilométer légvonalban. De ő szekérrel utazott. Ha 4 kilométer/órát számolunk, akkor gyalog nagyjából 10 órát tarthatott volna az út, szekérrel gyorsabb volt, de úgy is biztosan többórás. El tudjuk ezt képzelni, most, a suhanó autócsodák világában? S el tudjuk képzelni, milyen utakon haladhatott az a szekér? Mindenesetre Petőfinek volt ideje gondolkodni azon, „mit mondok majd először is, kedvest, szépet neki?” Hát, tudjuk, mi lett a vége.

És az anya? Ő vajon mit érzett? Petőfi fiatal gyerek, éli és élvezi az életet, ahogy annak lennie kell. Az anya pedig otthon van és vár. Mert egy anya az mindig vár. A mostani időkben is mennyi anya várta és várja a felnőtt gyerekét, akivel a vírus miatt, biztonsági okokból nem találkozhatott. Beszélhetnek akár naponta, a technikának köszönhetően láthatják is egymás arcát, de akkor is várja a napot, amikor végre átölelheti őt, úgy igazából. És annyi mindent szeretne neki mondani...

Aztán belép a gyerek, és csak állnak könnyes szemekkel. És csüngnek egymás „ajkán... szótlanúl..., mint a gyümölcs a fán” ...

Csodálatos a technika. De te még inkább az vagy, Sándor.