Focidrukk

Lelki szemeim előtt a magyar fociválogatott álomlátásszerűen megjelenő megannyi kudarca; csupán Romy vigasztal a ragaszkodásával, arcát a tenyerembe fúrva. Most is megértő, bár aggódó pillantással méreget: „Mi van, nem bírod már kivárni az első sípszót, kedves gazdám? De a vébé 64 mérkőzése közben azért juthatna időd arra is, hogy kiszaladjunk a faluszéli szőlők és almaligetek közé kerítésen túli levegőt szívni!” Ő már tudja, mi is az, ha az embert elkapja a fociláz és ővele ilyenkor bűnösen keveset foglalkozik, hiszen az előző két világbajnokságot már együtt szenvedtük végig. Most is már előre érezhet valamit, mert fejét még jobban hozzám dörgöli, mintha tudná, hogy a gondolataim a régi focivébék körül forognak, amikor még a magyar csapatnak helye volt a „kiváltságosok” között. Például az 1962-es chilei focifieszta jut eszembe, a Rancaguában játszott csehszlovák–magyar... Tichy Lajos bődületes erejű lövésére gondolok, a párducként vetődő Schroiff kapusra, aki ugyan hozzáért a labdához, a szemtanú Szepesi viszont a Csendes-óceán alatti zúgó kábelen szinte önkívületben azt kiabálta: „Bent volt, bent volt, mindenki látta! Senki se látja? Latisev bíró kifelé mutat.” Emlékszem, abban a percben már éreztem, Tichyék nem fognak kiegyenlíteni. Ezek a reménytelen rancaguai pillanatok belefagytak az időbe eltörölhetetlenül, és már mindig is így maradnak. Anyám kegyéből még szólt ugyan egy darabig a rádió, de a családot órák múltán is nyomott némaság uralta. Akárcsak 24 esztendővel később, a Mexikóban történtek után, amikor a szovjetek 6:0-ra felmosták a pályát a magyar tizeneggyel. De emlékszem én a „berni döntőre” is, pont a nyolcadik szülinapomon játszották esőben azt a gyászos kimenetelű magyar–németet. Annak lefújása után is hallgattunk a Tesla rádió mellett; emlékszem, csak másnap vágtuk meg a tiszteletemre sütött puncstortát. „Legalább jobban összeértek benne az ízek” – mondta vigasztalóan anyám... 

Romy, fejével a tenyeremben, most egy, a kötődését igazoló mozdulattal figyelmeztet: magyar szemmel mostanában efféle végzet nem fenyeget, a focisorsunk abszolút reális; a magyar csapat edzőpartnernek is harmatgyenge (külön bejáratú magánvéleményem: a magyar válogatott játékosai azért gólképtelenek, mert a futballpályán is a kiskaput keresik), így számunkra nincs berni eső, Latisev, meg a gólba tartó labdába belekapó Schroiff, nincs a magyar focit Mexikóban gyászhuszárként temető válogatott. Viszont Dél-Afrikában most ott vannak azok, akik 2010-ben a világ örömtelibb népei, akik megérdemlik, akik mellé a selejtezők során odaállt az igazságos szerencse. A lelátókon elégedetten ott szurkolnak majd őrjítő hangú zuzuvelláikkal a hazaiak, a sörhasú németek, a harci színekkel ékesített elefántcsont-partiak, a brazil szambakirálylányok, az angol stadionbrigádok, a méltán dagadó keblű szlovákok; egyszóval a boldog harminckettek. Igaz, kocadrukkerként, végtére a magyar ember is választhat magának csapatot ízlése szerint. De mégiscsak jobb lenne lenni, részt venni a bőrlabda körüli ügyekben. Azokban is. Mert nekünk, szlovákiai magyaroknak – izgalmas szurkolás helyett – legalább a képviselő-választási voksolás az, ami tétként megmarad. Legalábbis ezen a hétvégén. Ez sem semmi, hiszen aki a parlamentbe akarja juttatni „az övéit”, annak nincs más választása, mint a választás. És mert a kocadrukker nemcsak fociügyekben, hanem a politikában szintén jó a háznál, azt tanácsolom: akinek tériszonya van, az a szavazóhelyiségek nyitásáig immáron kerülje a kampánygyűléseket.