Fények és árnyak

Lélekgyógyászok szerint öregemberek karácsonyát szép emlékeik tehetik szebbé. Jómagam a meghitt családi perceken kívül kettőt nem felejtek el.

Különös ajándék

Nyirkos falak között, nappal is elég sötét bérlakásban éltem a század ötvenes éveinek közepéig. Ekkor a szüleim elhatározták, hogy családi ház építésébe kezdenek. Nem sok megtakarított pénzük akadt. Ezért jelentős összegű hitelt vettek fel, amelyet nemsokára kamatostól törleszteni kellett. Anyámnak nem volt állása. Így aztán a pozsonyi villamosműveknél munkásként dolgozó apám szerény fizetéséből és a helyi piacon értékesített kerti terményeinkért kapott néhány koronából teremtette elő a nem kevés havi törlesztőrészletet. Megélhetésünkre ezután alig maradt valamicske. Én például ugyanabban a zakóban és nadrágban jártam ősztől tavasz végéig gimnáziumba. 1964 nyarán beköltöztünk a családi házba, amelyről még hiányzott a külső vakolat.

Decemberben anyám sejtelmesen közölte, hogy idén a húgommal együtt már kapunk karácsonyi ajándékot. Szenteste előtt apám kiment a közeli erdőbe, levágott egy fenyőágat, amelyre aztán odahaza egyetlen papírt akasztott fel. Banki bizonylatot arról, hogy visszafizettük a teljes kölcsönt. Semmi másra akkor nem jutott pénz. Mégis úgy éreztem, hogy szüleim felszabadult sóhaja azon a karácsonyon számomra is a legszebb ajándék volt.

Életmentés

Öt évszázaddal ezelőtt a Nagykürtöshoz közeli faluban élő erdész ismerősöm ígért Gyökeres György fotósnak és nekem karácsonyfát. December 24-én hajnalban útnak is indultunk. Kopogásunkra az erdészlakban senki sem nyitott ajtót, amely azonban nem volt kulcsra zárva. Némi tanakodás után benyitottunk. Szörnyű látvány tárult elénk a szobában. Az erdész sáros csizmában, alkoholbűzt árasztva horkolt az ágyon. Böbe, a tini korú egyetlen leánya holtsápadtan pihegett a karosszékben. Körülötte a földön üres gyógyszeres üvegek. Tudtam róla, hogy nehezen viselte édesanyja elvesztését, aki egy cseh férfi kedvéért otthagyta őt is. Apjának öngyilkossággal fenyegetőzött, ha nem hagyja abba a mértéktelen italozást. Most megtette! – hasított belém a felismerés. Gyuri ölbe kapta őt, az autóm hátsó ülésére fektette, én pedig a villogót bekapcsolva repesztettem Škoda 105-ös járgányommal a járási kórház sürgősségi osztályára. Órákig várakoztunk feszülten a folyosón, végül kijött a nővérke. „Súlyos eset, többet nem tudok mondani” – közölte. Este végre felvették a telefont az ügyeleten, és szűkszavúan annyit mondtak, hogy a leány talán túl van az életveszélyen. Másnap még jobb hírrel szolgáltak.

Böbe a következő év májusában felkeresett a szerkesztőségben. Verseit hozta magával, amelyek őszinte vallomások voltak a megpróbáltatásairól, de esztétikai szempontból még nem érettek. Aztán évekig kaptam tőle hazai címemre karácsonyi képeslapokat. Nyolcvankilenc után elhallgatott. Tavaly Svédországból küldött levelet. Megírta, hogy a rendszerváltás után ment külföldre. Lundban magyar élettársat talált.

A levél boldogságot sugárzó versikéket tartalmazott. És egy üzenetet: „Amíg élek, hálás leszek nektek. Azon a napon nemcsak a megváltó kisded született meg. Én is újraszülettem.”

Magányosok

Februárban lesz négy éve, hogy meghalt a feleségem. Azóta férjeikkel együtt a két leányom és négy unokám igyekszik elviselhetővé tenni számomra az ünnepeket, gyakran a hétvégéket is. Ismerőseim közül egyre többen maradnak magukra. Nekik is vannak gondoskodó gyermekeik. Egyik barátom Ausztráliában élő fia vasárnaponként Skype-on beszélget egyedül élő apjával. Az önfeláldozás példaképének azt a fiatalon megözvegyült egészségügyi nővért tartom, aki otthagyta a munkahelyét, és csaknem húsz éven keresztül gondozta a súlyosan beteg, életének vége felé már mozgásképtelen édesanyját. Nem dugta be őt idősotthonba.

Nem örülhetett ilyen nemes cselekedetnek az a három fiát és két leányát tisztességesen felnevelő asszony, akit – miután meghalt a férje – felnőtt gyermekei szociális otthonban helyeztek el. Többször könyörgött nekik, hogy legalább ünnepeken vigyék őt haza. „Nem lehet, anyuka, mindannyian munkába járunk, műszakokra is, nem tudnánk téged ellátni” – ismételték mindannyiszor ridegen. Tavaly szenteste előtt a legidősebb fiát hívták mobilon: „Édesanyja meghalt. Még vizsgálják, hogy kiugrott, vagy kiesett első emeleti szobájának ablakából.”