Felvidéken zokognak a fák

A plakátokon még láthatóak az üzenetek és az egyes jelöltek. A választás előtti kampány olyanra sikeredett, amilyenre, néha nem volt szép, de ez már az elmúlt 33 év terméke vagy inkább hordaléka, akárcsak a választási eredmény.

Én inkább a magyar térfelet figyeltem, és azokat, akik szerettek volna minél több szavazatot begyűjteni erről a térfélről. Nem voltak kevesen, sőt egyre többen vannak. A sok halászbot, amit kivásároltak vidékünk üzleteiből, sok esetben görbült és lett fogás. A részvétel aránylag magas volt: 68,51%, ami összességében 3 007 123 választót jelent, de ez csak 2,71%-kal magasabb és 90 283 választóval több, mint a 2020-as februári választáskor. E nem egész 3%-ot látva azt mondani, hogy a választási kedv jóval nagyobb volt, nekem kicsit sántít. Hiszen picit volt csak magasabb, a vidékünkön pedig alacsonyabb! Ez lehet az egyik okozója annak, hogy az ajtó előtt maradtunk. Bizonyára az okokból van temérdek, amelyek véltek vagy valósak, de most már mindegy...

Mindenki, aki tollat ragad és megírja a véleményét, egyes dolgokat bizonyára másképp lát. Ez így van rendjén, ezzel még senkit nem sértünk. A véleménnyel úgy vagyunk, mint a jogászok a törvényekkel: ahány jogász, annyiféle magyarázat. A döntő szót végül mégis az adott szenátus bírója mondja ki, aki szintén jogi végzettséggel rendelkezik. Múlt szombaton a végső szót a választók mondták ki, ők tettek pontot egy fejezet végére. Van, aki karikázott, van, aki csak pusztán bedobta a választási listát, és van, aki otthon maradt. Ez mind egyfajta véleménykifejezés. Egyik felett sem lehet pálcát törni, mert sajnos vagy nem sajnos a demokratikus rendszer intézményesített véleménykifejezésének ez is egy nagyon fontos része. Rengeteg vélemény látott napvilágot a választást illetően, sok esetben megnevezve, kik is a hibásak az el nem ért eredményért. Vagy mondhatnám így is: a sikertelenségért. Buzánszky Jenőhöz, az Aranycsapat egykori játékosához köthető a következő mondás, miszerint „a győztes azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar”. Ezt a mondatot ezerféleképpen lehet értelmezni, de érthető belőle, hogy a siker kézzelfogható, és a hétköznapi tapasztalatok szintjén mérik. Sajnos a magyarokért síkra szállók eredménye nem kézzelfogható és a hétköznapi tapasztalatok szintjén már nem is mérhető. Felvidéken zokognak a fák. A Maros partján sír a vadvirág. Sír az erdő, sír a mező, és hadd ne folytassam tovább...

Nem, ez nem történelmi siker. Bármennyire is jóindulatú szeretnék lenni, a sikertelenséget nem lehet sikernek nevezni. Amikor annak nevezzük, akkor hibát követünk el a jövőt illetően, mert azt sugalljuk: a győztes csapaton nem kell változtatni. Csakhogy itt most csak sikertelen és még sikertelenebb csapatokról beszélhetünk. 2010 már régen volt, 2027 pedig még nagyon messze van. Itt már nem hét, hanem 17 szűk esztendő lesz, ami nem kevés.

Nem tudjuk, mit hoz a holnap, de mindig legalább két út áll előttünk, és azt kell eldönteni, melyiken induljunk, melyik a számunkra járhatóbb. Most, pár nappal a választás után ki kell választani az utat, az útitársakat, és a tarisznyánkba tegyünk megfelelő útravalót! Az esély, az idő adott, el kell kezdeni dolgozni...