Félidőben

Robert Fico a napokban sorra járja a minisztériumokat, hogy megdicsérje a tárcavezetők munkáját. Innen tudjuk, hogy a kormány elérkezett ciklusa közepéhez, azaz a fele már mögöttünk van. Mi is történt az elmúlt két év során? Mi változott meg a mindennapjainkban, amióta nem Mikuláš Dzurindának hívják a kormányfőt? Szociális és anyagi téren alighanem a társadalom legtöbb csoportjának valamelyest javult, de legalábbis nem romlott a helyzete. Ez a jelenlegi kormánynak csupán félig érdeme, hiszen azért, hogy ez így legyen, nem tett mást, csak nem bolygatta túlságosan az előző kormány reformjait. Persze, ne legyünk igazságtalanok, hiszen azt is megtehette volna a Fico-kabinet, hogy választási győztes retorikájához híven hatalomra kerülésekor azonnal nekilát az általa annyira kritizált liberális reformok dekonstrukciójához. Ha ezt megtette volna, valószínűsíthető, hogy már ma is éreznénk a gazdasági fejlődés visszaesésének első jeleit. Ehelyett a „revizionista” hangulat verbális szinten maradt, s az ország enyhe túlzással élve halad szépen tovább, ahogy ezt Mikloš, Kaník és társaik megálmodták.

Elmondható tehát, hogy gazdasági téren Robert Fico kormánya nem váltotta valóra a hozzá fűzött várakozásokat, és ez jó. Egészen más a helyzet például a kormány kisebbségi – pontosabban a magyar kisebbséget érintő, mert az mindig külön kategória – politikájával kapcsolatban. Itt az volt az ígéret, hogy marad a status quo, de a koalíció összetétele baljós sejtelmekre adott okot. És lőn. Hangsúlyozom, nem a támogatások összegéről van szó, ott tudomásom szerint nem történt lényegesebb csökkenés, bár ez a téma is megérne egy misét. A kisebbségi politika azonban nagyságrendekkel több az állami pénzek leosztásánál. Legfőbb meghatározója a szándék és a kormányzat alapvető hozzáállása a témához. És éppen ebben van a gond. Akár a duplájára is emelhetnék a kisebbségi kultúrára, iskolaügyre, könyvekre szánt összeget, ha közben továbbra is fennáll az a zsigeri magyarellenesség, amely a kormánypártokat jellemzi, s amely a bárminemű magyar érdeket fenyegetésként értelmezi.

Ez az állapot aligha változik, a következő két évben legalábbis, de valószínű, hogy azután sem. Ennek megfelelően kell tehát berendezkednünk, ami azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar közösségnek a lehető legnagyobb mértékben függetlenednie kell az államtól, olyan értelemben, hogy a kormányzati hatalom fordulatai ne rengethessék meg alapjaiban a kisebbség életét. Persze, ezt könnyebb leírni, mint megvalósítani. A civil szférán kívül fontos szerepet játszik ebben a hazai magyar üzleti szféra, amelynek nagyobb részt kellene vállalnia a közösség fenntartásában és fejlesztésében.

Azt, hogy merre megyünk tovább, nem a mindenkori kormánynak, s még csak nem is a párt(ok)nak kellene meghatározniuk. Ha a szlovákiai magyar közösségben megérik ez a felismerés, tulajdonképpen mellékessé válik, ki van hatalmon. Czajlik Katalin