Fél nap Szocsiban

Az olimpia ugyanis nem Szocsiban van, hanem Adlerben, ami közigazgatásilag szintén Szocsi része, de Sztálin dácsáját vagy a Magnólia Szállót ne itt keressük. Bolsoj Szocsi egyébként csaknem 150 km-en át húzódik a tengerparton, ezzel Európa leghosszabb, s a világ második leghosszabb települése. Az út Adlerből Szocsiba 45 perc vonattal.Az olimpia előtt nem voltam benne biztos, hogy mindenáron szeretném-e látni Szocsit, lévén még az otthoni hivatalos eligazításon is azt tanácsolták, hogy ne utazzunk tömegközlekedéssel, és ne nagyon járkáljunk olyan helyekre az olimpiai helyszíneken kívül, ahol sok ember van. Közel két itt töltött hét után azonban már egyáltalán nem tűnt olyan kockázatosnak egy szocsi kiruccanás. Sok ember amúgy sincs. Szocsi február közepén olyan, mint akármelyik tengerparti üdülőközpont ebben az évszakban – kihalt és csendes. A parton csak két szuvenírárus van nyitva, ha valamit a kezembe veszek, a napon sütkérező bábuskák csak úgy odakiáltják az árát: „Gyévuska, 200 rubel! Gyévuska, 350 rubel!” Minden sarkon WC, de mind zárva. Bűz lengi be az utcákat. Üres sörösüvegek hánykolódnak, az elegáns éttermek ajtaján lakat. Düledező panelkonstrukciók a háttérben. Leeresztett redőnyök mögött macskatanya. A Fekete-tenger áttetsző kék, a homok fekete. Két bátor fiú megmártózik a vízben, gyanús arcú bőrkabátos fazon kavicsokat rugdalva figyeli őket. Szocsi kihaltabb már nem is lehetne. Aztán persze kiderül, csak rossz helyen jártam. Ötszáz méterrel odébb zajlik az élet a parton. A hangszórókból üvölt a „Zdrasztvuj, zdrasztvuj, olimpijada” orosz popsláger, a hivatalos márkabolt előtt rengeteg ember. Viszont még mindig feleakkora a tömeg, mint az olimpiai parkban, így megkockáztatom, beállok a sorba. Bent már sejtem, hiba volt – áru alig, semmire sincs ráírva az ára, gyaníthatóan minden őrülten drága, de azért ész nélkül vásárol mindenki. Fél napot adtam magamnak a szocsi kirándulásra, s ez vészesen a végéhez közeledik. Tíz perc múlva megy egy vonat, ha belehúzok, elérhetem. Belehúzok. Gondolj Sáblíkovára, biztatom magam. Nyolc perc múlva az állomáson vagyok – s elém tárul a könyörtelen valóság: hosszú, lassan araszoló sorokban több száz ember vár a biztonsági ellenőrzésre. Ez a vonat már elment, de lehet, hogy a fél órával későbbi is.Az ellenőrzés alapos és mindenre kiterjedő. Az előttem álló nőtől elveszik a szájfényét. Az mindenesetre megnyugtató, hogy terrorcselekmény itt nem lesz. Legfeljebb az idegességtől fog felrobbanni valaki.