Eurázsiai Gazdasági Unió: a cár, a szultán és a diktátor

A „másolás és beillesztés” technikáját Moszkva le sem tagadhatná, szinte minden az Európai Unió mintája szerint lett előkészítve. Ami nem EU-s szabvány, az a gyorsaság: a terv 2009-ben született (amikor az EU Keleti Partnerség nevű programja is), alig öt éven belül már integráció van. Mint a mesében. Amiről a hivatalos hírek nem szóltak, az az általános elégedetlenség a tagállamok között. A fehéroroszok hangos morgások közepette csatlakoztak orosz támogatások fejében. Minszkben nyílt titok, hogy Lukasenka aláírása egymilliárd dollárt hozott a belarusz büdzsébe, a már pár héttel korábban bezsebelt kétmilliárd után. Nurszultán Nazarbajev szintén nem csinál titkot abból, hogy ha már unió, akkor nem a kivételeknek kéne szabályozni azt. A kazahok például továbbra sem használhatják szabadon az orosz kőolajvezetékeket a saját kőolajuk exportjához, a belaruszok pedig továbbra is vámot fizetnek a Belaruszban, orosz kőolajból készült finomított produktumok után. Egy Vámunióban. Nem meglepetés tehát, hogy a felek hivatalosan is elismerték, a „részletekben még nem egyeztek meg”, az unió nem szól közös valuta és közös energiapiac létrehozásáról sem. De akkor miért vernek ennyi energiát egy ilyen unióba? Két nyugati elmélet szerint a Szovjetunió (mint a gonosz birodalma) feltámasztása vagy egy autokrata koalíció a fő cél. Ám a cár, a szultán és a diktátor koalíciója a helyi viszonyokat és globális trendeket ignoráló, ám célszerűen egyszerű magyarázat. Nem kell vele sokat bíbelődni, jól hangzik a „bezzeg nálunk demokrácia van” oldalról. A Krím „privatizálása”, illetve a szintén napokban aláírt gázszerződés alapján Oroszország már-már valóban nagyhatalomnak látszik. Erős túlzással az EU radikális pártjainak előretörése is az oroszok számlájára íródik. De a részletek mást mutatnak: senki sem tudja a kínaiak által fizetett árat. Az orosz médiából nyugati irányba terjedő hír az „európai árról” hoax. Közel tíz év tárgyalás után azonban muszáj volt valamit aláírni, erőt kell mutatni most Európának. Az integráció kérdése moszkvai szemszögből sokkal bonyolultabb. A moszkvai fejedelemség a mongolok vazallusaként kezdte, és Moszkvában többen tartanak attól, hogy a kínaiak vazallusaként folytatja. A történelmet ismerők tudják, hogy anno a nomád világ dinamikáját az adta, hogy Kína lezárta a határait és elverte őket a falainál. Ezek a népek kezdtek nyugat felé vándorolni, tolva maguk előtt másokat is. Valamikor a római birodalom, most az EU a másik fal. Az oroszok megpróbálják bejátszani ezt az egész hatalmas térséget mint Dzsingisz kán birodalmának örökösei. A szovjet korszak után – amikor Moszkva a világ vezető katonai hatalma volt – ismét igazából akkor tudnának labdába rúgni, ha ellenőriznék a nagy kereskedelmi utakat. Ezeket viszont továbbra is Amerika őrzi. A modernizáció kísérlete az orosz történelem során mindig csődöt mondott, Ukrajna európai választása pedig az európai Oroszországot kérdőjelezi meg. Birodalmat ma képtelenség építeni: nincs hozzá elég erőforrás. A technológia fejlődése és a (helyben termelt) energia ugyanis a helyi jellegű gazdasági modellt hozza helyzetbe. A messziről szállított orosz kőolaj és gáz egyre inkább (rendkívül gyorsan) versenyképtelen (túl drága) lesz. Marad az (európai) imitáció, mint most az integrációé, ami az orosz tanácstalanság és kétségbeesés jele. A jövő szempontjából azonban sokkal fontosabb lehet a szintén a napokban aláírt szerződés Lengyelország, Belarusz és Litvánia között a Balti-tengert a Fekete-tengerrel összekötő folyami útról. Cirka ezer évvel ezelőtt létezett útvonal miatt szervezték meg (a vikingek) anno a Kijevi Ruszt, amiből később a Litván Nagyfejedelemség nőtt ki, mint az akkori Európa legnagyobb és legjobban szervezett állama. A történelem ismétli önmagát?