Észak-Koszovó: a félelem rossz tanácsadó

Bár Koszovó önállóságát számos ország ma sem ismeri el, elsősorban kisebbségeik státusza miatt – köztük Szlovákia sem –, az ország de facto nagyon is létezik, és mára gyakorlatilag biztos, hogy a Balkán politikai térképének maradandó részévé válik. A koszovói albánok önrendelkezése fontos lépés a balkáni etnikai mozaik elrendezéséhez, úgy tűnik azonban, hogy még 2013-ban sem sikerül elkerülni azt a hibát, ami a 20. század egyik legmeghatározóbb konfliktusforrása volt. Az új ország északi részén ugyanis van egy kis régió, Észak-Koszovó, amely ma az etnikai izolálódást hozó háborúk után gyakorlatilag kizárólag szerbek által lakott. (Korábban is ők voltak többségben.) Ráadásul egy földrajzilag, az Ibar folyó által jól lehatárolt, Szerbiával határos területről van szó. A régió lakosai számos alkalommal nyilvánvalóvá tették, hogy nem kívánnak Koszovó részévé válni. Pristina azonban ragaszkodik a területhez és lakosaihoz, főleg nyersanyag-politikai (ivóvíz, lignit) megfontolásokból. Az, hogy ezzel egy, az állam iránt ellenséges, anyaországától elszakadó kisebbséget hoz létre saját határain belül, mellékesnek tűnik a koszovói kormányzat számára. Ráadásul nem is nehezedik rá különösebb nyomás: az EU-tagságra pályázó, ezért megegyezésre törekvő Szerbia nem volt képes a hatékony érdekérvényesítésre, és korábbi autonómiajavaslatából jelentősen leadott a brüsszeli megegyezésben. A nemzetközi közösség – különösen az EU – pedig veszélyesebbnek látná a koszovói történelmi régióhatár átszabását, mint a szerb kisebbség létrehozását az államon belül. Véleményem szerint a fenti geopolitikai megfontolások hibásak. Elképesztő, hogy a posztmodern identitások korában sem logikus szempont, hogy ha már változnak a határok, akkor elsődleges szempontként az is megfontolásra kerüljön, hogy a helyi lakosság hol és hogyan akar élni. Nyilván nem minden esetben érvényesíthető ilyesmi: etnikai szigetek, földrajzilag lehetetlen helyzetek sora létezik a Balkánon is. Itt azonban nem erről van szó, hanem egy homogén, határ menti tömbről. Érthetetlen, hogy aki Koszovó mellett az igazságosság alapján érvelt, az ma hogy ellenezheti Észak-Koszovó helyzetének átrendezését. Alekszandar Vucsics szerb miniszterelnök-helyettes május végén találkozott az észak-koszovói szerbek képviselőivel, de láthatóan nem tudott számukra megnyugtató válaszokat adni jövőjükkel kapcsolatban. Észak-Koszovó képviselői csütörtökön gyűlést tartottak, ahol elutasították a brüsszeli szerződést, bírálták Vucsicsot, és július első hetére 59:25 szavazati aránnyal megszavazták a Koszovó és Metohija Autonóm Provincia közgyűlésének összehívását. Emellett a régióban élők a koszovói választásokat is bojkottálni fogják. Tényleg szükség van erre? Tényleg kell egy újabb feszültséggóc, ahol a helyzetet azután évtizedekig nem lehet kezelni? Attól még, hogy a mintegy 70 ezer fős, 95 százalékban szerbek által lakott Észak-Koszovó rendezésében az etnikai elvet alkalmaznák, holnap nem önállósodna Katalónia, Székelyföld vagy Vallónia. Valóban precedens lenne, de precedens másra is van, és alkalmazása nem automatikus. Meg kellene érteni, hogy nem a kisebbségeikkel évszázadok alatt sem kibékülő államok egzisztenciális félelme a legfontosabb szempont: hanem az, hogy 2013-ban végre legalább Európában uralkodóvá váljon az a nézet, hogy új határok meghúzásával az embereket, nem az államokat kell szolgálni.