...és hány fronton még?

 

Igaz, benne van a 165 év távlata, amely józan, talán részben lezárt értékeléseket tesz lehetővé. De akkor is: ott van az idea, a 19. század egyik legnagyobb európai globális eseménysorában a nemzeti vonal, s az események hozadéka. Üzenetként pedig a pontosan megfogalmazott progresszió. Talán ezért sem megosztó az ünnep. A szlovákiai magyar ezen az egy napon nyugodtabban nézhetne a közügyekre, itt nincs helye különvéleményeknek és széthúzásnak. A történelmi értékelésnek igen, de azt minden egyes generációnak újra s újra meg kell fogalmaznia –sajátmagának.  Az egyszeri szlovákiai magyar, ha közügyekre nyitott akar lenni, ritkán lélegezhet föl úgy, mint e napon. Annyi, de annyi fronton kell harcolnia, ami bármely többségi embertől megkülönbözteti. Hogy ember legyen a talpán. Szlovák részről nyíltan vagy burkoltan, de mindenképp rendszeresen megkapja, hogy útban van. Nem kóser a nyelve, a szlovák lurkót arra tanítják, furcsa, hogy még „itt vannak”, a kisebbik baj, ha értetlenül néznek rá, rosszabb esetben ellenség, felforgató elem, ötödik kerék, nemzetbiztonsági kockázat – és még követelődző is. Ha pedig szól, szélsőséges. Eközben elsikkad az a tény, hogy a szlovák–magyar interetnikai kapcsolatok a kontinensen ritkaságszámba menően vértelenek. Ami nem azt jelenti, hogy sérelemmentesek.   Az egyszeri szlovákiai magyar akkor sincs könnyű helyzetben, ha magyarországi testvéreire néz. A magyar belpolitikai problémahalmaz teljes egészében rátelepedett a kisebbségi létre, mérgezve azt – és ezúttal teljesen mindegy, melyik oldalról mérgezve. Régen nem igaz már, hogy a magyar állam a kisebbségekkel szemben a tartózkodó, lojális és kifelé egységes arcát mutatná. Ami pedig egy újabb front a honi magyar ember életében, hiszen állandóan válaszokat kérnek tőle. Olyan kérdésekben, amelyekkel vagy nem akar, vagy nem így akar foglalkozni. És esetenként joggal érzi, nem résztvevője, hanem elszenvedője a nemzeti politika megosztottságának.   S végül itt van a harmadik front: ama hazai magyar. Ahelyett, hogy kedves szlovákiai magyarunk a világ legtermészetesebb módján élné meg magyarságát, magyar léte természetes állapot lenne, még azokkal a hazai magyarokkal is konfrontálódnia kell, akik mindenáron el akarják dönteni, ki a jó magyar, ki az erkölcsös magyar, ki a „tökös magyar gyerek” és ki nem az. Egyszerű hazai magyarunk meg kapkodhatja a fejét s felteheti a kérdést: hány fronton kell még, a jóisten áldja meg magukat, bizonyítanom? Az eredmény pedig szomorú, mármint a lélekszám alakulása. Nos, itt van 1848 – ha úgy tetszik – szlovákiai magyar üzenete. Igenis 1848 elért céljainak megvalósítása igazolja: a célhoz nem egyetlen, széles nagy út vezet, amin egyenruhában, egyenbiciklin, egyenautóban, egyenaggyal, egyszerre lépve (tudják, nem kap rétest estére) kell haladni egyetlen nótát fújva. Oda sok kis ösvény vezet meg barázda, járdák, utak, vasutak, most már virtuális sztráda is. A nem menetelők, hanem haladók közé tartozik a „szmenásbusszal” bumlizó, de családját eltartó, gyermekeit tisztességesen nevelő apa, a mesét mondó nagymama, a rockkoncert színpadát szerelő nagykamasz, a vállalkozó, a díszdoktor és a vezérigazgató, a katolikus és az ateista, a nemzeti, a szocialista és a liberális. A „miniszter, hóhányó és zongorahangoló”, hogy Zs. Nagy Lajossal éljünk, mert csak így szabadulunk meg „a fülcsengéstől, a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől”.  A szlovákiai magyar ezen a napon nyugodtabban nézhetne a közügyekre: itt nincs helye széthúzásnak.