Eppur si muove!

Meglehetősen nagy hullámveréssel járt az Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) két vezetőjére az elmaradt augusztus 20-i tűzijáték kapcsán lesújtó politikai harag Magyarországon – illetve néhányan némileg a nemzetközi térben is felkapták rá a fejüket. A „rossz” előrejelzést adó tudósokba a Kormányinfón a Miniszterelnökséget vezető miniszter, Gulyás Gergely is beleszállt augusztus 23-án, mondván, „ez volt az utolsó utáni csepp a pohárban”. Hogy pontosan mire utalt, azt azóta sem tudtuk meg, a hatalmi „szigor” viszont tény.

Az eset kapcsán az OMSZ által szintén 23-án kiadott közleménynek van egy kulcsmondata. Így hangzik: „Az Operatív Törzzsel folytatott kapcsolattartási folyamat során olyan elvárások és nyomásgyakorlás merült fel augusztus 19-től kezdve a tűzijáték lefújásának pillanatáig, ami nagymértékben rátelepedett előrejelzéseink kiadására, kommunikációjára és teljes mértékben figyelmen kívül hagyta a meteorológiai előrejelzésekben rejlő, tudományosan is elfogadott bizonytalanságot.” Világos beszéd, az utolsó fogalom pedig kulcsfontosságú – bizonyos politikai rendszerekben ugyanis nem szeretik az emlegetett „bizonytalanságot”.

Ha fél percet adunk magunknak az emlékezésre, akkor a mélyben (a struktúrák és mechanizmusok bugyraiban) nem fogunk túl sok újdonságot találni az OMSZ-es fiaskó kapcsán. A 2011 elején Heller Ágnesre és más filozófusokra rárontó, az őket nemtelenül lejáratni próbáló hatalmi kampány idején már teljesen világos volt, hogy mire lehet számítani akkor, ha a politikum elszánja magát bizonyos lépésekre. E törekvésnek azóta számos variánsával szembesültünk akkor, amikor azt a hatalom épp jónak tartotta meglépni – vagy döntően azért, mert ezzel valamiféle haszonra kívánt szert tenni (pl. az egyetemek alapítványokba való kiszervezése), vagy mert egyszerűen zavarta, ami és ahogy egy adott tudományos műhelyben történt (pl. a CEU ügye). Most úgy hozta az élet, hogy a meteorológusok kerültek sorra.

A gond azonban még ennél is mélyebben van Magyarországon, illetve a gyökerei 2010 elé nyúlnak vissza, még ha az arányok akkoriban másmilyenek voltak is. Az MSZP–SZDSZ kormányok például már korábban igyekeztek haszonelvűen, piaci alapon „megregulázni” a felsőoktatást, kezdve attól, hogy a kis bölcsész szakok működését jócskán megnehezítették – egészen addig, hogy a diákoknak járó kedvezmények rendszerét kezdték durván visszavágni. Utóbbira azt mondhatnánk, válságkezelés volt, ám inkább a fürdővízzel együtt a gyerek is távozott, növelve a társadalmi egyenlőtlenségeket egy névleg baloldali kormány idején... Emellett a hatalmi önkényre is volt példa. Pécsen például a néhai Toller László MSZP-s polgármester és társai szinte kicsavarták a helyi értelmiségiek kezéből a 2010-es Európai Kulturális Főváros projektet – csak azért, hogy a hatalomnak közvetlen haszna legyen a tudományosság szempontjából is fontos, egész éves rendezvénysorozatból. A sors fintora, hogy a haszon végül a 2009-ben felálló, már fideszes városvezetésé lett.

Tehát: hatalmi és/vagy piaci logika. Bár meglehet, a „vagy” kötőszót el is hagyhatjuk... A tudományos bizonyosságkeresés ezeknek az igényeknek csak korlátozottan tud megfelelni, ellenben nagyon jól érzi magát, amikor kedvező feltételekkel szabadjára van engedve – még akkor is, ha közben csupán módjával képes eloszlatni azt a homályt, amelyet például a megbolondult időjárás vagy a történeti források hiánya okoz. Emellett egy társadalomnak – különösen a globális kapitalizmus félperifériáján tengődő olyan országokban, mint Szlovákia, Magyarország és társaik – sokkal nagyobb haszna lenne akár rövid, akár hosszabb távon a szabadra engedett szellem burjánzásából, mint a hatalom és a piac tendenciózus korlátozási és fenyítési kísérleteiből. És ez az érdek valóban közös, tekintet nélkül arra, ki melyik politikai irányzathoz húz, amelyek voltaképpen mind ugyanazon rozoga szekéren utaznak.