Emlékezés

Tudtam, hogy ez meghatározó nap lesz számomra, de hogy az egész ország emlékezni fog rá...

A könyvbemutató egy dunaszerdahelyi kávéházban volt. Korábban érkeztünk, alig volt ott valaki. Meg is ijedtem, hogy senki sem jön el, de a szervező megnyugtatott, hogy ez mindig így van, a nép az utolsó pillanatban érkezik. Nem nyugodtam meg, de hogy teljen az idő, elkezdtem nézelődni. Megakadt a szemem néhány fiatal férfin – talán ketten vagy hárman lehettek, erre már nem emlékszem pontosan –, akik kicsit másképp néztek ki, mint általában azok, akik tapasztalataim szerint akkoriban kulturális jellegű akciókra szoktak járni. Megfigyelésemet megosztottam a szervezővel. Elnevette magát. Aztán odament az asztalukhoz, és valami olyasmit mondott, hogy fiúk, itt most könyvbemutató lesz, aztán jól viselkedjetek. Nem szigorú, inkább olyan kérő-engedékeny hangon. Mire ők azt válaszolták, hogy úgyis nemsokára mennek. Hogy mikor mentek el, nem vettem észre, mert közben már szállingózott a közönség. Tényleg sokan lettünk. A könyvet Tuba Lajos és Pósa Lajos mutatta be, nagyon alaposan és bravúros stílusban, aztán a hozzászólások, kérdések következtek, melyekre remegő hangon válaszoltam. Jól elhúzódott a könyvbemutató, már sötét volt odakinn, de még tartott volna, ha…

Az egyik fiatal újságíró hirtelen távozott, aztán ugyanolyan hirtelen újra megjelent, és izgatottan mondta, hogy a Fontánától jön, ahol gyilkosság történt! A többit mindenki ismeri. S én csak akkor tudtam meg, hogy azok a férfiak is köztük voltak. Hm, ha ottmaradnak a könyvbemutatón…

De hát az ember nem tudja, mit tartogat a jövő. Tíz évvel később, 2009. március 29-én már tavaszodott. Már bontakoztak a fákon azok az apró, sárga, karfiolszerű kezdemények, amelyekből rügy lesz, majd levél vagy virág, madarak pittyogtak, s egy új nap kezdődött, egy újabb, soha el nem felejthető nap. Egy számomra örökre bevésett nap. Miközben a tavasz trónfoglalásra készült, s az újrakezdés hatalmas energiája robbanásra készen állt, véget ért egy élet. Ott találtam anyukámat rózsás paplankája alatt, végképp elvonulva, végképp búcsút mondva. Csak az a búcsú maradt el, pedig egész életünkben együtt voltunk, s betegségében is mindig vele voltam. Csak épp akkor, abban a meghatározó, elválasztó pillanatban aludtam el a fáradtságtól. Igen, korát tekintve – csaknem 90 év –, mindez várható volt. Csakhogy a várható és a bekövetkezett között akkora a szakadék, mint az élet és a halál között. Évek múltán is áthidalhatatlan.