Emberáldozat – higgadt reakciók

Aki harcba megy, annak tisztában kell vele lennie, hogy ez milyen veszélyekkel jár. Ezt leírni nem cinizmus, hanem alapvető tény. Mint ahogy az sem a fekete humor része, ha leírjuk: előbb-utóbb Szlovákiának is sorra kellett kerülnie. A terrorizmusnak és az ellene vívott harcnak az elmúlt tizenvalahány évben – és főként 2001 óta – több százezer áldozata volt, javarészt katonák, akik Afganisztánban vagy Irakban hunytak el. Sokan nem is a harcmezőn, ott ugyanis nyomasztó technikai fölényben vannak a nyugati szövetségesek, hanem a hátországban. Eddig több mint 3 ezer szlovák katona váltotta egymást a térségben, innen nézve, és más szövetséges csapatok áldozatainak nagy számát tekintve kész csoda, hogy eddig megúsztuk. Szinte az összes szövetséges, Afganisztánba kontingenst küldő hadseregnek volt már halálos áldozata. A mostanihoz hasonló tragédiák után fellángol a vita arról, mit keresünk mi ott egyáltalán, miért nem ülnek katonáink itthon a fenekükön. S általában ilyenkor találtatik néhány párt, amely nyomban a kontingens hazaszállítását követeli. Ebből a szempontból meg kell dicsérni a szlovák kormányt és az ellenzéket is, hogy nem kezdtek egymásra licitálva populista kiszorítósdiba. Eddig fel sem merült, hogy az eset miatt visszalépnénk korábbi katonai vállalásainktól – legalább valamiben széleskörű politikai konszenzus van. Ez azért is szükséges, mert a NATO-val szembeni vállalásait évek óta nem teljesíti Szlovákia. A haderőre fordított kiadások csatlakozásunk óta egyszer sem érték el – meg sem közelítették – a szövetség által előírt (és számunkra kezdettől ismert és vállalt) szintet. Ezért különösen fontos a missziókban való (szerény) részvétel, legalább ezekkel tudjuk bizonyítani, hogy (kicsit) komolyan gondoljuk a NATO-tagságot, s nemcsak élvezői vagyunk a közös védelemnek, hanem áldozni is tudunk a közös célokért.