Elment

Ráadásul olyasmit írjon, amit más még nem említett! Főleg ha olyan emberről van szó, mint Göncz Árpád, a rendszerváltás utáni Magyarország első államfője, aki e héten, 93 éves korában távozott közülünk.Azzal a diszkrécióval ment el, ahogy élt. Évek óta jóformán semmit sem hallottunk róla, 90. születésnapján még fogadta az őt köszöntőket, de amúgy nem nagyon érkeztek hírek róla. Nem terhelt senkit azzal, hogy hogy van, nem szólt bele politikai vitákba, nem jelent meg eseményeken, hogy ezáltal súlyt adjon azoknak. Viszont valahogy mégis mindenki tudta, hogy itt van. Mert itt volt. Miként elnöksége végéig ott volt mindenhol, ahol egy becsületes embernek ott kellett lenni. A II. világháború végén besorozták, de megszökött a Németországba vezényelt egységétől. A szovjetek többször elfogták, de ebbe sem törődött bele, innen is mindig megszökött. Aztán politizálni kezdett a Kisgazdapártban akkor, amikor már sejteni lehetett, hogy a szovjetek támogatta kommunisták mindent megtesznek a felszámolásáért. És ott volt ’56-ban is, ahol lennie kellett, előbb a Magyar Parasztszövetségben, utóbb Nagy Imre kéziratát juttatta el külföldre. Vádlott volt a Bibó perben, éhségsztrájkolt a börtönben, majd amnesztiával szabadult, próbaidős volt, mégsem szakított azokkal az emberekkel, akik miatt ismét bezárhatták volna. Miként nem menekült külföldre sem, mert azt vallotta: ha egy ország bajban van, nem szabad cserben hagyni. És ezt vallotta akkor is, amikor tíz évig a Magyar Köztársaság elnöke volt. Azokat nem akarta cserben hagyni, akik védelem nélkül maradtak, talajt vesztetten, kiszolgáltatva, frusztráltan, befolyásos pártfogók nélkül. Halálhíre bejelentése óta nevezték őt már mindennek, volt még a nemzet nagypapája is, pedig egyszerűen ember volt. Mosolygó, jó érzésű ember. És demokrata. Meg talán egyfajta fel sem ismert remény. Önmagában az a tény, hogy egy olyan ember, mint ő, Magyarország elnökévé válhatott, és maradt is az, amíg maradhatott, már azt üzente: mégsem volt totális csőd ez a rendszerváltás. Egyáltalán: azt hirdette – dehogy hirdette, ez a szó sem passzol az ő szellemiségéhez, sokkal inkább biztató mosollyal mondta –, hogy volt rendszerváltás. Nem a döntései miatt volt ő nagy köztársasági elnök, a megjelenése, a kedvessége, a nevetése, a közvetlensége, a jó érzése, a jelenléte tette azzá, amire Magyarországnak szüksége volt. És amire Magyarországnak szüksége lenne. Mert már nincs itt. Már csöndben, visszahúzódva sincs itt. Jelkép ment el – és ez mindig baj. A szerző magyarországi publicista