Ellenzéki vezér: mérés és valóság

A kérdésfeltevés kapcsán két dolgot szeretnék kiemelni: az egyik technikai, a másik elvi. A technikai problémám az, hogy miért pont két nevet jelölhettek meg a megkérdezettek? Az egyik lehetséges stratégia az, hogy csak egyetlen nevet kérnek a megkérdezettektől, és akkor valóban mindenki arra a jelöltre adja képzeletbeli voksát, akit a leginkább alkalmasnak látna a jobboldal vezetőjeként. A másik út az, hogy bemondja mindazok nevét, akiket erre alkalmasnak tart. De hogy pont kettőt? Nem látom, miért kellene a válaszadókra olyan gondolati sémát erőltetni, hogy két nevet válasszanak ki. Nem hiszem, hogy az emberek a valóságban a „ki az ellenzék két vezetője” kérdést valaha feltették már maguknak; akkor viszont nem tudom, hogy mi a mérés tárgya, a létező közvélemény, vagy egy mesterséges konstrukció. A dolog elvi része pedig maga a kérdés tartalma. A „Ki az ellenzék vezére?” az egyre inkább széttöredezett jobboldal népi játéka, amely már a választások előtt elkezdődött. Először a KDH és az SDKÚ viaskodásaként jelent meg, majd vírusszerűen továbbterjedt a többi pártra, amelyek gyakorlatilag kivétel nélkül vagy az ellenzék vezető erejének tartják magukat, vagy azok szeretnének lenni. A klasszikus felfogás szerint a legerősebb párt vezetőjének kellene lennie a vezérnek; de Ján Figeľnek láthatóan nincs akkora autoritása, hogy ezt a szerepet betöltse. Innentől nehézzé válik a dolog, hiszen a KDH – hacsak nem kerül valamiféle kényszerhelyzetbe, például egy erős közös elnökjelölt kapcsán – senki más mögé nem fog odaállni, nem adja át ezt a pozíciót más szereplőnek. Az ellenzéki vezér megtalálása ezért jelenleg halott ügynek tűnik. Erre utal az a felmérés is, amelyben a két legnépszerűbb jelölt, Lipšic és Bugár is csupán 14 százalékot birtokol – a jobboldali szavazók körében 22, illetve 19 százalékot –, két képzeletbeli szavazat leadása esetén is. Ezt messze nem lehet konszenzusnak nevezni. A megjelenő főcímek ennek ellenére általában azt hirdették, hogy a válaszadók szerint a jobboldal vezetőjének Lipšicnek vagy Bugárnak kellene lennie. Ez viszont ebben a formában félrevezető, hiszen ilyet a válaszadók kevesebb, mint hatoda állított csupán. Azt, hogy ki lesz – ha lesz – az ellenzék vezére, nem a közvélemény-kutatások fogják eldönteni. Két tényező együttállására van szükség: a politikai erőnek találkozni kell a személyes tényezővel. A közvélemény-kutatások válaszadói csak ez utóbbira tudnak reflektálni, a politikai erőt nem veszik számításba akkor, amikor választ adnak a feltett kérdésre. Ezt figyelembe véve az MVK mérése alig hordoz több információt, mint egy átlagos szimpátiamérés, csak éppen annál merészebb következtetéseknek ad teret, ráadásul mintegy normatív módon arra utalva, hogy kellene egy ellenzéki vezér. Összességében azonban a nyertesként megjelenített két személy – különösen az új többséget kereső Lipšic – imázsának javításán kívül nagyon kevés haszna volt ennek a kérdésfeltevésnek.