Elégedetten ébredni

A különbség még akkor is fajsúlyos, ha a negyedszázaddal ezelőtti politikai viszonyokat nem lehet összehasonlítani a maiakkal. 

Az idei választásokról már nehéz újat mondani. Az elmúlt hetekben, hónapokban sokan, sok helyen hoztak különféle szempontokat ahhoz, hogy a hétvégi, az év végén még szürkének gondolt voksolás legalább ötven árnyalata feltáruljon. A politikai pálya azonban bizonyos szempontból a csatamezővel, bizonyos szempontból a futballpályával is rokon terület.  Tavaly még nagyon úgy tűnt, lefutott meccs az egész, a Smer+valaki képletben legfeljebb a valaki személyéről dönthetünk, részben azért, mert a Smer-választók nem olyan finnyásak, mint a jobboldali pártok támogatói, és jóval többet elnéznek kedvencüknek. A Szlovákiát valósan (még) nem fenyegető migránsválság puskapora azonban kifogyott a kampánymordályokból, a nővér- és tanársztrájkot a Smer kommunikációs szempontból totálisan félrekezelte, s ehhez társultak még a párt valódi arcát megmutató botrányok. Ez így együtt már a smeres szavazók ingerküszöbét is elérte. 

Bár nem valószínű, hogy a HZDS örökül hagyott bástyái tömegével fognak átszavazni jobboldali vagy liberális pártokra, az egykori, negyvenszázalékos, vagy afeletti támogatottság a tavalyi hóval olvadt el. Remény tehát van: esély mutatkozik, hogy az ország más irányba mozdulhat. 

Szlovákia már több ilyen „restartot” megért. Ilyennek tekinthetők értelemszerűen a szabad választások, az 1998-as Mečiar-váltás, vagy éppen 2010. Mindegyik kisebbségi szempontból is fontosnak tekinthető, mivel vállaltan kisebbségellenes rendszerekre mondott nemet a többség, nem azért, mert annyira szeretné a kisebbségeket, hanem mert a fennálló rend neki sem volt jó.  Dél-Szlovákia, a magyarok lakta régió azonban ezekből az újrakezdésekből sosem tudott annyit profitálni, mint az ország más részei. Az itt élők apátiája, politikumtól való elfordulása, vagy éppen politikusellenes dühe ilyen szempontból, emberileg, akár még érthető is. És akkor jönnek síppal, dobbal, nádi hegedűvel a kampánycsapatok, meg az okostojás újságírók, és választásra buzdítanak. Az előbbiek egy konkrét párt mellett, az utóbbiak, jobb esetben, általánosságban. Nem másért, azért, mert ha mi nem változtatunk, senki más nem fogja megtenni helyettünk, senki más nem fog kiállni a mi érdekeinkért. 

Igen, akad egy-egy Ondrej Dostál vagy Rudolf Chmel. Eredetileg többes számban szerettem volna leírni: Dostálok vagy Chmelek. De ez így nem lett volna helytálló. Az a narratíva, hogy más nemzetiségű képviselők és kormánytagok is képviselhetik jól a kisebbségek érdekeit, tetszetős bár, de fedezet nélküli, pusztán elméleti konstrukció. A fentebb említett két úr inkább a kivételt erősítő szabály. Ha a szlovák pártok annyira szívükön viselnék a kisebbségek érdekképviseletét, legalább egy-egy „díszkisebbségit” befutó helyre tettek volna. A választási listák minden háztartásban ott vannak, átböngészhetők, láthatjuk, nem ez a helyzet. Vagy kérjük számon a voksunkra ácsingózó pártokon a kisebbségi programot? Van-e nekik egyáltalán? Nem sokat fogunk találni. 

Természetesen ki-ki a saját értékrendjének megfelelően döntsön, akinél a kisebbségi terület kisebb súllyal esik latba, szlovák pártok bőséges kínálatából választhat. De az etnikai szavazás billogától se féljünk, hisz valamelyest ugyanezt teszik a nem magyar pártot választó szlovákok is. A lényeg, hogy vasárnap elégedetten ébredjünk!