Egy szoborról

A Duna-parton már le is rakták az alapkövet, hogy a majdani szobor az esztergomi bazilikát nézze. Jól megbüntetik, Štúr sosem szerette az ilyen jellegű épületeket.  A Matica egyik érve, hogy a város harminc százaléka támogatja a szoborállítást. Arról mélyen hallgat a nacionalista kulturális szervezet, hogy hetven százalék nem támogatja. Mert ilyen megközelítésből az egész akció nem más, mint sima provokáció. Már a szánalmas alapkőletétel is jelezte, őket nem érdekli semmi, itt területkijelölés folyik, amúgy kan kutya módjára. Nem véletlenül szónokolt egy vérnacionalista politikus is az avatóbulin. A Matica nem becsüli Štúrt. Ha becsülné, nem állítana neki szobrot a párkányi Duna-parton. A szobor jövője ugyanis elég egyértelműen leírható. Trágyát fognak a tövébe hordani, össze fogják firkálni, nyilvános WC-nek fogják használni, meg fogják csonkítani. De a Maticának ez kell, ezt akarja. Nemzetiségi ellentéteket akar egy olyan városban, ahol ez nem divat. A párkányi Matica nem szereti a párkányiakat, mert ha szeretné, nem provokálna. Persze, a Matica megpróbálja majd ráfogni az „intoleráns” magyarokra, hogy ők provokálnak, mert megrongálják a szobrot. Az önmagát baloldaliként meghatározó, de amúgy az olcsó populizmust hangoztató szlovák napilap is megtalálta már magának a párkányiakat, ostoba kommentárírója szerint provokálnak, mert tiltakoznak a szobor miatt. Mintha a hetven százaléknyi magyar akarna Kossuth-szobrot magának. Tehát nem az provokál, aki körbevizel egy közterületet, hanem az, akinek ez nem tetszik.  A párkányi Maticának három megoldása lett volna arra, hogy szimpla nacionalizmusát megpróbálja leplezni, de meg se próbálja. Az első, hogy nem állíttat semmilyen szobrot Párkányban. Ha mégis, akkor mondjuk leül a helyi Csemadokkal, és megegyeznek, hogy a bazilikával szemben szoborcsoportot állítanak, amely az egymással vitázó Štúrt és Kossuthot ábrázolja. De ez túl intelligens és szellemes megoldás lett volna, ezt a Maticától nem várjuk el. A harmadik megoldás fel is merült, de nem fogadták el, pedig kézenfekvő: a szlovák általános iskola területén álljon Štúr szobra. Ebbe természetesen nem mentek bele, mert a szobor ott nem garantálta volna a nemzetiségi gyűlölködést Párkányban.  A legbosszantóbb az egész történetben a Štúrovóval való érvelés. A város ezt a nevet úgy kapta, hogy nem akarta. A kommunisták rakták a nyakába. Ezért a rendszerváltozás után népszavazáson döntöttek arról a helyiek, hogy a város kapja vissza korábbi szlovák nevét, a Parkant. Ám az akkor hatalomra jutott nacionalista, újkommunista kormány ezt elutasította.  Tehát az az érv, hogy melyik városban állítsanak Štúr-szobrot, ha nem Štúrovóban, a párkányiak és a népszavazás intézményének szembeköpése. A helyieknek most kellene igazán elkezdeni pedálozni, hogy levetkőzzék a Štúr neve által rájuk akasztott béklyót, hiszen éppen a mostani események igazolják, hogy az a pár helyi szlovák nacionalista még készíthet számukra néhány kellemetlen meglepetést. A nacionalista megnyilvánulások nacionalista megnyilvánulásokat fognak eredményezni. Válaszok fognak jönni a provokációkra.  Štúr nem ezt érdemelte volna. A párkányiak sem. Meg kellene állítani ezt az egészet, amíg nem fajul nacionalista őrületté.