Egy pár piros csizma

Az „én már két hónapja nem vettem cipőt” kijelentés vérmérséklettől függően enyhe mosolyt vagy dühöt válthat ki, pedig tény, hogy komoly önmegtartóztatásról árulkodik egy olyan ember esetében, aki akár az egész cipőbolt valamennyi márkás cipőjét lazán megveheti, s ezt egyébként nem egyszer meg is tette. Mert akinek nincs pénze Louboutinra, annak könnyű lemondania róla. Vagy nem?

Kezdetben vannak a vágyak. Néha egészen kicsikék. Persze a vágy keletkezésének pillanatában nem tűnnek annak. Egyik barátnőm

gyermekkorában arról ábrándozott, hogy ha nagy lesz, egymaga megeszik egy egész doboz Májka pástétomot, mert akkoriban a testvérével kellett rajta osztoznia.

Én meg arra vágytam, hogy egyszer majd annyi almát ehessek, amennyit csak akarok, mert ez volt a kedvenc gyümölcsöm. 
 

Ezek mai szemmel nézve tényleg aprócska vágyak. S hogy az emberek még véletlenül se érjék be ennyivel, arról a reklám gondoskodik. Az a csillagos égig tudja fokozni az emberek vágyait. Én például egy hatalmas dzsipet szeretnék, olyat, ami egyszer egy reklámban suhant úttalan utakon. Pedig nem is vezetek. Bár ha lenne rá pénzem, talán egy bármikor ugrasztható sofőrt is tudnék hozzá venni. Ha lenne annyi pénzem. Hát itt kezdődik a fogyasztás. Ahol találkoznak a vágyak és a lehetőségek, illetve a reklám, a vágyak és a lehetőségek, vagyis a pénz. Nekem igazából nem kell az a dzsip, de lehet, hogy másnak igen, s mindent megtesz érte, hogy megszerezze. S nem hibáztatom érte, ha ezt becsületes módon teszi. Utóvégre vágyak nélkül nincs motiváció, motiváció nélkül pedig nincs előrehaladás.

Persze mindig vannak, akik mások kárára teljesítik be saját vágyaikat. S vannak, akik önmaguk kárára. Tovább nyújtózkodnak, mint ameddig a takarójuk ér, uzsorásoktól vesznek fel visszatéríthetetlen kölcsönöket, csak hogy megvegyék vágyuk tárgyát. Vagy azt, amiről úgy gondolják, hogy vágyniuk kellene rá, mert másnak is van. Mi, emberek ugyanis többnyire összehasonlítjuk magunkat másokkal, s ebből is születnek vágyak. Meg álvágyak. De ki vagyok én, hogy bárkit is elítéljek emiatt? 

Kilencéves voltam, amikor a Baťa kirakatában megláttam egy csizmát. Piros volt, lakkozott, csillogott, és nagyon tetszett. Iskolába menet minden reggel megnéztem. 320 koronába került, akkoriban nagy pénz. Meg is említettem keresztmamámnak, hogy ilyet szeretnék. Két hét múlva azt mondja a keresztmama, hogy ő megveszi nekem azt a csizmát. Teljesen megdöbbentem. Aztán ugráltam örömömben. Másnap meg mondtam, hogy nekem már nem is kell. A mai napig emlékszem, milyen könnyű, felszabadult lett a lelkem. 

Meg kell élni a vágy beteljesülésének lehetőségét ahhoz, hogy le tudjunk mondani róla.