Egy középkori krónika, Robert Fico ajánlásával

A 15. század elején Európa egyházi és világi vezetői a kontinens távoli sarkaiból útnak indultak egy kisvárosba, a Bodeni-tó partján lévő Konstanz városába. Ide hívta össze Luxemburgi Zsigmond német-római császár, magyar és cseh király azt a zsinatot, amelynek döntenie kellett Husz János sorsáról, valamint az esetleges egyházi reformokról. A több évig tartó zsinat felemás eredménnyel járt. Közismert, hogy a cseh husziták vezérével végeztek, Husz Jánost máglyán elégették; az egyházi reformokból azonban nem sok lett. 

A Konstanzban zajló hosszas tárgyalásoknak, zsinatolásnak állított emléket egy helyi író és történész, Ulrichs von Richental. Az 1420-as években írt könyve a zsinat történetének nagyszabású feldolgozása; csupán díszítésképpen mintegy nyolcszáz résztvevő hatalmasság címere szerepel az úgynevezett Konstanzi Krónikában. Ezt a krónikát adta ki 2009-ben a budmericei Rak kiadó, és ahogy az immár szlovák nyelvre fordított írásmű első oldalain kiderül, az újranyomás költségeinek fedezéséről személyesen Robert Fico miniszterelnök gondoskodott; de a további támogatók között szerepel Dušan Čaplovič, Marek Madarič és Peter Plavčan is. Azaz a szlovák politikai elit krémje tartotta fontosnak a krónika kiadását. Ennek pedig bevallottan semmi köze ahhoz, hogy a krónika hogyan számol be több száz oldalon keresztül a konstanzi történésekről. Mindössze azért kapott ilyen kitüntetett figyelmet, mert szerepel benne a „Windenland” szó. 

Azaz „szláv föld”, „szlávok földje”, „vendek földje”. A krónika egy helyen így hivatkozik a történelmi Magyar Királyság északi területére, azaz a ma szlovákok lakta területre. 

A kitüntetett figyelemnek tehát az az oka, hogy ez lenne az első pillanat a történelemben, amikor a történelmi Magyarországon kívül valaki „szláv földként” hivatkozik a mai Szlovákia területére. Szlovák nézőpontból úgy is lehet ezt értelmezni, hogy a szlovák nemzeti lét és valamiféle etnikai különállóság a 15. századtól adatolható. Nyilván nem lennénk magyarok, ha nem éreznénk kötelességünknek, hogy elrontsuk a szlovákok örömét és felhívjuk a figyelmet néhány olyan körülményre, ami csökkenti a „Windenland” szó varázsát. 

A Windenland ugyanis azt a „vend” szót ötvözi magába, ami később a szlovének vulgáris-népies megnevezése lett. A történelem során tehát a „vend”, úgy tűnik, néha a Nyitra vidéki szlávokat – a mai szlovákok közvetlen őseit – jelentette, máskor a szlovénokat, vagy akár mindkét etnikumot egyszerre. A vend ilyenfajta jelentésváltozásai, jelentésbeli képlékenysége éppen azt mutatja, hogy mégsem lehet olyan kiforrott szlovák etnikai-regionális identitásról beszélni a 15. században; inkább csak szláv szállásterületről a Kárpátok északi hegygerincei alkotta völgyekben. Hiszen a Konstanzi Krónika olvasásakor elsőre gondban lennénk a Windenland pontos helyének meghatározásával, ez csak a kontextusból derül ki pontosan. A krónika ugyanis arról beszél, hogy Windenland után az út (illetve az utazó) Pozsonyba (Pressburgba) ér – tehát a „vendek földje” közvetlenül Pozsonyhoz kapcsolódott, és nem eshetett a mai Szlovénia területére. Így inkább csak kizárásos alapon maradnak a szlovákok ősei, mint akikre az írás itt utal. 

A Konstanzi Krónika egyszerre szolgál tehát alapot a nemzeti büszkeséghez, és az ezzel kapcsolatos kételyekhez is.