Egy futballfüggő naplójából (Hajrá, Fradi!)

A győri ETO Park félig sincs tele, pedig a bajnoki cím védője fogadja a Ferencvárost, villanyfényes meccs, este kilenctől. Kinek is épülnek a „családbarát” pláza-stadionok? Eleinte a Fradi-tábor is bojkottálósra veszi a figurát, legföljebb az MLSZ-t szidja. „Megkérjük a ferencvárosi szurkolókat, hogy sportszerűen biztassák csapatukat.” Ezt a felhívást összesen nyolcszor olvassa be a hangosbemondó. Máskülönben elég langyos a hangulat. Se dobok, se trombiták. Annál nagyobbat szól, amikor a második félidő elején végre megdörren a vendégszektor. Hajrá, Fradi! Hajdú, Telek, Simon, Kuznyecov, Páling, Nyilas, Vincze Ottó, Lisztes, Kecskés, Kopunovics, Kuntics. Így állt ki a Ferencváros az Anderlecht elleni BL-visszavágóra. 1995 augusztusa volt, gyönyörű nyári este, csillag sütött a szeder-ágra, ahogy a költő mondaná – de nem, semmilyen szeder-ág nem volt, csak Kopunovics gólja a belga kapus „szeme közé”, meg az öröm, a határtalan öröm, mert a Fradi éppen bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, mi pedig egy kopott sárga Zsigulival száguldoztunk Kassa utcáin, derékig kihajoltunk a kocsi ablakán, úgy lengettük a zöld-fehér sálakat, nagyokat kurjongatva. Hajrá, Fradi! S az megvan, ahogy Jagodics állítgatás nélkül, kapásból bezúzza a Dózsának, kábé harmincötről? Édes Istenem! Vagy ahogy Knézy üvölti a zürichi meccsen: „Lisztes, lődd már be, bent vaaaaan, emberek, vezet a Ferencváros!” Előfordult, hogy kamaszvirtusból kimásztunk a kassai iskola ablakán, a nagyszünetben leszereltük a kakasülő rácsait és kilopóztunk a tetőre, onnan integettünk az alant csörömpölő villamosoknak és a fejüket csóváló, az ifjúság romlottságán hüledező járókelőknek; hangunk messzire szállt a szélben.  Hajrá, Fradi! Emlékszem, ahogy a Millwall–Ferencváros kupameccs előtt elindultunk feltérképezni a délkelet-londoni csehókat, teljes inkognitóban. Talán keveselltük az adrenalint, s vagány dolognak tűnt szabadon kószálni a hírhedt Bushwackers felségterületén; persze rögtön kiszúrt bennünket egy lány (!) a Blue Anchorban, először azt hittük, csak ismerkedni akar, de amint kiabálni kezdett („hé, ezek itt magyarok”), jobbnak láttuk angolosan lelépni, s inkább a szűk kis utcák labirintusában bolyongtunk, és füleltünk, nem hallunk-e valamelyik sarok mögül egy ismerős rigmust. Hajrá, Fradi! Egy fiatal szerelmespár ül mellettem a győri tribünön. Középiskolások lehet nek. A lány néha nagyokat ásít, az okostelefonját babrálgatja. A fiú oda sem figyel rá. A meccset nézi. Fradista. „Ne cselezz már annyit, Jenner! Passzolj már, Jenner! A foci csapatjáték, Jenner!” Két perc múlva Jenner belövi a Fradi győztes gólját. A fiú arca ragyog. Megcsókolja a lányt. „Mondtam, hogy ez a Jenner nagyon tud!” Aztán feláll, két tenyeréből tölcsért formál, úgy üvölt bele a győri éjszakába, megrészegülve a góltól. Hajrá, Fradi! Néha elgondolkozom azon, mit keresek itt. Ezeken a meccseken. Hiszen ez már nem az a foci, nem az a csapat, nem az a szellemiség. Nem az a Fradi. Csukics? Diallo? Csupa ismeretlen név. Kik ezek? Honnan érkeztek? Valahogy minden megváltozott. Jött a sportfogadás, a bundagyanú, a kamerarendszer, a szurkolói kártya, a mussolinizés, a csökkenő nézőszám, a parasztvakítás, a júliusi búcsú a nemzetközi kupáktól… Mintha semmi sem maradt volna mára a magyar fociból. Csak ez a szólam. Ez a két szó. Hajrá, Fradi!