Vélemény

Ebadta vb

Úgy látszik, már minket is elkapott a fociláz – állapítja meg barátnőm, miután hosszas egyeztetés után a bronzmeccs idejére sikerül megbeszélnünk egy találkozót a pozsonyi Zöldiben. Az elmúlt hetekben mindketten utazgattunk, alig vártuk, hogy a több ezer kilométeren begyűjtött élményeinket megosszuk egymással, most mégis úgy választunk asztalt, hogy fél szemünk a belga–angolon lehessen.
Hizsnyai Tóth Ildikó

2018. július 22. 19:53

- TASR/AP-felvétel

A fene tudja! Világbajnokság idején valahogy más világot látni. Az ember lépten-nyomon szurkolókba botlik. Reptéren, távolsági buszon, köztereken tök idegenek gyűlnek össze valamilyen képernyő vagy akár egy mobil kijelzője köré is, ha valaki gólt kiált. Továbbra se érdekel a foci, de egészen az óceán partjáig elkísért, mint egy láthatatlan útitárs.

A hölgyeket ennyire érdekli a foci? – veszi át tőlünk a szót a szomszéd asztaltársaság rangidős nagypapája, hallván, hogy magyarul beszélünk. Feléjük fordulunk tehát, s szóba elegyedünk: Hogy tetszik a koronázó város?

Á, csak egy napra ugortak át Magyarból, elvégre ma szünnap van a vébén (kacsintás), hiszen egy igazi európai igazi európai csapatnak szurkol (kacsintás), amelyik, per definitionem, színtiszta fehér játékosokból áll, nem afféle jöttment, ugribugri négerekből (a képernyőre bök), abcúg, belga, abcúg, angol válogatott – bezzeg a horvátok, ők a mi kutyánk kölykei!

Eb ura fakó! És mégis melyiké, csak nem a láncos kutyáé? Miféle történelmi léptékű kölykezésről maradtunk le, amíg az EU-t jártuk? Volt már itt horvát–magyar perszonálunió, de azt mintha nem szerettük volna. Elég pár hétre kihúzni a lábunkat a Duna menti focikultúrából, s máris lemaradunk egy szaftos etnikai koituszról. Ó, ha ezt Jelačić apánk megérhette volna! És tessék mondani, az anyuka jól van?

No, nem! Nem azért jöttünk ide, hogy anyázzunk! Gyorsan igazítunk a széken, demonstratívan hátat fordítva az árja világképnek – arccal a képernyő felé, éljen a foci! Igaz, hogy a szabályokat is csak nagyjából ismerjük, de épp itt az ideje, hogy bepótoljuk. Vébé van, legalábbis a mi asztalunknál. Vb, azaz világbéke.

A francot! Csak bámuljuk a plazmát, 1:0-ra vezetnek az ugribugrik az ugribugrik ellen, és közben dúlunk-fúlunk. Idebumlizunk a város egyetlen magyar kocsmájába, hogy harsányan trécselhessünk, erre most államnyelven sutyorgunk. Haluz! Miért vagyunk mi ilyen puhány bennszülöttek? A brixhami pirospozsgás arcú halászlegények már rég kipenderítették volna őket a kikötői kocsmából. Fogjanak rákot az öbölben ezzel a feka dumával, pff!

2018. július 14. 10:32

Mandzukic, avagy a mi kutyánk kölyke

2:0-s ugribugri döntetlennél már nem bírom a hátam mögötti ebcsaholást, kimegyek a mosdóba. Nem mintha kéne. Csak nekem is jár egy kis szünet. Vagy csere. Vagy mi a bánatot is csinálok most éppen, miközben rituálisan szappanozom a kezemet körbe-körbe. Bámulom az óramutatóval ellentétes irányban lefolyó vizet – ez megnyugtat, itthon vagyok, az északi féltekén.

De vajon Kenya Laci is így érezne? Ha még élne. Ha itt szurkolhatna velünk az ötvenöt éves Pálovics László szlovákiai magyar író. Kassák városának szülötte, egy anya és egy apa perszonális uniójának jóvoltából. Igaz, az ugribugri aput ő sose látta, de a környezetében mindig akadt valaki, aki egyetlen futó pillantással is fel tudta mérni, hova kell őt visszaküldeni. Vissza? Hova vissza?

Egyszer huszonévesen együtt futottunk a Gemer söröző kopaszai elől, engem „za Dunaj” hajszoltak, őt pedig Afrikába. Húztuk a csíkot délre, vállvetve, egyikünk kutya, másikunk eb. Én ma már nem bírnám ezt a tempót, hála az égnek, nem is kell. De egy feka magyar meddig tartsa kondícióban magát ebben a xenofób retorikában egyesülő régióban? Hol húzzuk meg a határt? És hogy lehet azt védeni? Iróniával? Ignoranciával? Széktámlával?

És vajon mivel érvelnénk a mi Lacinknak, aki magát még köztünk is „abszolút kisebbséginek” tartotta, ha ma látnánk őt a sínek mellett botorkálni? Ne hülyéskedj, dehogy vagy te migráncs, intézünk neked magyarigazolványt!

Mire visszaérek az asztalhoz, szomszédaink már szedelődzködnek, a barátnőm éppen a búcsúszózatot hallgatja: Elfogadom, hölgyem, hogy önöknek itt nehéz magyarnak maradni, de nekem egy fekete sose lesz európai! – majd mindkettőnk felé kicsit meghajolva – Kézcsókom a hölgyeknek!

A két hölgynek összevillan a tekintete, majd zokszó nélkül indulnak kezet mosni.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Elhunyt Grendel Lajos

GALÉRIA: Az európai parlamenti képviselőkkel tárgyaltak a kelet-szlovákiai mezőgazdászok

Több tonnás daru gázolt halálra egy nőt

Érdemes idén megkötni a lakástakarék-szerződést

2023-ban leáldozhat a pedagógusok kreditrendszerének

A fogadóirodák szerint ő lehet Mourinho utódja

Legfrissebb galériák
Olvasta már?