Azt a jó édesanyánkat!

Kapóra jött nekem ez a felkérés – no, jó, parancs, de egy haditudósító nem finnyáskodik, hozzászokott a vezényléshez. Mivel legutóbbi tudósításomat a NER nemlétezéséről többen félreértették, éppen azon tipródtam, mihez is tudnám hasonlítani nyelvi világunknak ezt a legtitokzatosabb bugyrát, anélkül, hogy megint libsinek titulálnának, a ká anyámmal egyetemben.

Ez az új módi. Az ember hiába tolja a fejébe évtizedekig a szakirodalmat, hiába agyal rajta, önmagában is kételkedve, hiába fogalmaz körültekintően – ha a véleménye nem egyezik az aktuális kurzus szentelt vizével meghintett, kőbe vésett egysoros igazságokkal, az illető automatikusan megy a liberális levesbe. Nem is olyan régen még lehetett nyilvánosan lamentálni, s közben akár még tévedni is, legfeljebb dr. Del Medico Imre helyre tette a tévedéseit. Ma már egy gyerek is élből vágja, hogy a könyvtárazásban megőszült tudósok közül ki a zsoldos, s ki nem. (Hogy fogom én ezt anyunak elmagyarázni?!)    

Anyámmal tizenöt éve beszéltem utoljára, éppen ideje volt, hogy a tékozló leány útra kerekedjen. Kivettem tehát néhány nap szabadságot, s mivel az ördög sose alszik, meghagytam a titkárnőnknek, hogy ha harmadnapon se térnék vissza, a kollégák osszák szét egymás között az óráimat.

Indulás előtt titokban lenyúltam a tanszéki könyvtárból az Isteni színjáték első magyar fordítását. Szász Károly ugyanis bő lére eresztve magyarázza a dantei túlvilág földrajzát. Babits fordítása ugyan közelebb áll hozzám, Nádasdy Ádámé pedig még annál is közelebb, de nekem ezúttal a robusztus, szájbarágós Szász kellett. Térképre volt ugyanis szükségem.

A túlvilágra vezető utam részletes leírását mellőzném, aki nem komálja Dantét, az a népmesékből is megtudhatja, hogyan lehet az Üveghegyen túlra jutni, és miféle próbatételek árán lehetséges a visszatérés. Merthogy most retúr járatról lenne itt szó.
De vajon illik-e ilyen sötét témával borzolni a kedélyeket egy országos napilapban? Micsoda ötlet! Holtak birodalmából írni tudósítást!

Visszakérdeznék: Illik-e bárkit is elküldeni a ká anyjába? Sőt, emelem a tétet: Illik-e közben 19. századbeli nyelvészeti ismeretekkel hivalkodni? A 21. században. A digitális korszakban. Amikor korra, nemre, származásra való tekintet nélkül mindenki megengedheti magának a továbbképzést. A nyelvi ismeretterjesztő cikkek is egyetlen kattintásra nyílnak, nem csak a féjknyúzok.

Természetesen nem kell ahhoz misztikus utazásra vállalkoznom, hogy anyámmal találkozzak. Elvégre ezeket a haditudósításokat sem lövészárokból írom, hanem a pozsonyi kanapémon. De most nem magánügyben zaklatom őt, kritikusaimnak bizonyíték kell, ezért ez a cécó.

A nyelvi haditudósok szerint sokszor beszélünk olyan dolgokról, jelenségekről, amelyek a fizikai világunkban nem léteznek, egyszerűen azért, mert fontosak számunkra, igényünk van rájuk. Mivel a nyelvi világunkban „születtek”, azzal tartjuk őket „életben”, hogy beszélünk róluk. Az emberi elme konstruktumai – nincs lehetőségünk meggyőződni fizikai jellemzőikről, nem csoda, ha nehezen jutunk konszenzusra.

Különös ismertetőjegyük, hogy folyton definiálgatjuk a jelentésüket (Mi a nemzet?), vagy megtapasztalható dolgokhoz hasonlítjuk őket, például az emberhez (nemzettest). Teljesen normális, sőt, abszolút logikus, ha vitatkozunk róluk. Valójában az a létformájuk, hogy szájról szájra járnak. A nem normális az volna, ha valakit ebben megakadályoznánk. És mégis megtesszük.
Kicsit leegyszerűsítve (vagy inkább nagyon): így „működik” a nyelv. Vagy más szóval: valójában ez „a nyelv”. Hiszen az is egy ilyen elmebeli konstruktum, csak nehéz elhinni, mert sok betűt látunk magunk körül.

Nagyon hasonlóan viselkedünk, amikor a rég elhunyt családtagjainkat emlegetjük a gyerekeinknek. Közösségi történetmondással tartjuk „életben” a soha nem látott felmenőinket. Sose láttuk a dédikét, még egy fénykép se maradt róla, mégis elhisszük, hogy létezett. Csak abban nem vagyunk biztosak, hogy a jobb vagy a bal arcán volt az a bizonyos szemölcs, mert azon az emlékezők mindig összevesztek.

A határon túliak megszokhatták, hogy olyan magyar szavak is forgalomban vannak, amelyeknek a gyakorlatban semmi hasznát nem veszik. Mi például sose bíztuk a rossz tévénket a GELKÁ-ra, és nem azért, mert szlovákul másként hívták, hanem egyszerűen azért, mert nem volt ilyen intézményünk. Csak számon tartottuk (szánkon tartottuk) a szót, mint afféle magyarországi cuccot, amit egy jópofa reklám tett közismertté.

Hasonlóan vagyunk a NER kifejezéssel is. Ennek a jelenségnek a megítélése pedig nem világnézeti kérdés, nem lehet beleszuszakolni a hőn szeretett, kétpólusú narratívába. Illetve csak annyiban az, hogy a világ megértésének alapvető feltétele a jobb és a bal oldali agyfélteke harmonikus együttműködése.

Akinek ez nem tetszik – anyázás helyett – tegyen ellene: Csináljon nálunk is egy NER-hez hasonló hogyishívjákot (politikai nyilatkozatot? rendszerváltást?), és akkor majd lesz. De addig csak úgy és csak abban a formában (nyelvi régióban) tud létezni, mint az én édesanyám. Mint sokunk megboldogult édesanyja (és a többi szeretteink).

Az enyém mindig meg tudott vigasztalni. Most is szinte magam előtt látom, ahogy legyint a problémám hallatán: Ugyan, édesem, hol van már a GELKA? Hisz a mai fiataloknak ugyanúgy el kell magyaráznod, mint a petrencerudat. Sic transit gloria mundi.