A valóság sója

Valahol ott tartottunk, hogy ugyan a fizikai világban tartózkodunk, azt érzékeljük, de amikor beszédre nyitjuk a szánkat, hogy megfogalmazzuk azt, amit észlelünk, az már a nyelvi világban történik. 

Nehéz elképzelni, de érdemes. Ebben a nyelveken zajló világháborúban nyelvészeti alapképzés nélkül könnyen nyelvi manipuláció áldozatává válhatunk, a békekötés pedig valósággal lehetetlen. És most ne az iskolai nyelvtanra tessék gondolni, isten ments! Mire aláhúznánk az alanyt és az állítmányt a postaládánkban talált szórólap szövegében, már réges-rég meg vagyunk vezetve, már az övék vagyunk. Felejtsük el, időfecsérlés, halottnak a csók. Mintha egy halálos ítéletben javítgatnánk a helyesírási hibákat.

Ugyan mi történhet a halántékunkat megcélzó golyóval, ha „gojó általi halál”-ként jegyzőkönyvezték? Eltéved netán? Vagy megsértődik? Panaszt tesz a nyelvstratégiai intézetnél? Nem. Ez az acélköpenyes cucc, ami a fizikai világban (a „valóság talaján” repülve) a koponyánk felé hasítja a levegőt, magasról fütyül arra, hogy mit állítunk róla a mondvacsinált világunkban. Példát vehetnénk róla.  

Oké, elismerem, hogy durvák a hasonlataim – de csak abban az esetben, ha e sorok olvasója becsületszavát adja, hogy ijesztgetés nélkül is hajlandó az elméjében nyelvi kategóriák után kutatni. Szinte már hallom, hogy: Ugyan már, nyelvészkedjen a hóhér!

Akkor most híreket mondok. Ő már rég nyelvészkedik. Csak a kanapén terpeszkedő áldozat nem veszi észre, hogy valójában egy luxusvesztőhelyen élvezi a cirkuszt – ahol van wifi meg ropi meg izé, főleg az utóbbiból teljes a lefedettség. Mert amíg nem a saját karaktergyilkosságát közvetítik élő egyenes adásban, addig biztonságban gondolja magát. A cirkusz és kenyér elévülhetetlen szlogenje mai kivitelben: a show és a ropi.

Biztonságban érezni magunkat – hmm. Lehet, hogy ez az igényünk okozza a hadiállapotot? Ha nem vált volna népbetegséggé a bizonytalanságtól való rettegés, akkor olyan bibifújogatós politikai nyilatkozatra se lenne szükség, mint a NER, amely húsz évvel a rendszerváltás után újabb rendszerváltást hirdet. A demokráciánál is demokráciábbat. Ami egyébként logikus, de nem biztos, hogy pedagógiai szempontból a leghelyesebb út, hiszen már csak egy utolsó dobás van hátra: a felsőfok. De egyszer mindegyik kisgömböc eldurran. Utána mit fogunk fokozni? A bélsárt?

Talán elejét lehetne venni ennek az elkerülhetetlennek látszó kakaviharnak – mondatja velem a nyelvi haditudósítók kincstári optimizmusa. Ugyan ki gátolhat meg minket abban, hogy a saját elménkben rendet vágva elválasszuk a kakát a májtól? Hogy amit hallunk, olvasunk, tehát amit közvetetten tapasztalunk, azt közvetlenül is lecsekkoljuk, a „valóság talaján állva”?

Hú, ez lenne csak az igazi rendszerváltás! Az elmék önkéntes alapon történő egyéni reformja, ami – tömeges előfordulás esetén – kanapéforradalomként vonulhatna be a magyar nyelvi univerzum történetébe. És akkor Orbán János Dénes is hiába vágná egyik írótársa szemébe, hogy „nem ismeri a magyarországi rögvalóságot”, mert egy emberként röhögne fel az ország népe: Nocsak, nekünk mondja, „pestieknek”, hogy csíp a poloska?

Mert mit is akar elhitetni magyar világunkkal pár év állampolgári gyorstalpaló tanfolyam elvégzése után ez az erdélyi születésű Kárpát-medencei íróakadémikus? Miből is vizsgáztat egy bennszülöttet? (Vagy bárkit is.) Milyen szakirodalomra támaszkodva tesz hiteltelenné egy embert, aki a hazájáról beszél?

De jó lenne saját, új rendszerű elmetevékenységünkben bízva (lásd még: józan paraszti ész) felismerni, hogy ez a nyelvi honfitársunk tréfát űz a valóságból. Aki végül is azt állítja, hogy a magyarországi valóság már meg van ismerve, mert a tótumfaktumok már megismerték. Helyettünk is. Már csak valóságismereti vizsgát kell tenni, a NER szellemében elkészített vizsgalapokon bekarikázni a helyes válaszokat: fekete, fehér, igen, nem. Oszt hátradőlni és élvezni a show-t. Azzal áltatva magunkat, hogy a karakterhalottból csak paradicsomlé folyik, nem pedig vérvaló. 

Ez a nagy közös kacaj, ami feltörne ilyenkor belőlünk, az ország fővárosává tehetné Budapestet, és viszont, a fővárosnak is lenne hazája. És mivel a nevetés ragályos, országhatárokat sem kímélve magával ragadna mindenkit, aki érti ezt a nyelvet. És akkor végre a józanésznek is lehetne székhelye.

Ez az édes, szívből jövő nevetés már úgy hiányzik nekünk, mint egy csipetnyi só.