Diktátorok tényleg előnyben?

Kínával kapcsolatban sok csatornán azt hallhatjuk, hogy lám, az egypártrendszer és az erős állam kellett ahhoz, hogy menedzselni tudják a kihívást. Más kérdés, hogy sikeresnek tekintjük-e egyáltalán azt a fellépést, amelynek következtében globálisan elterjedhetett a vírus, és amely során egy hónappal később is kiderülhet, hogy a hallottak száma valójában 50 százalékkal magasabb volt.

Az kétségtelen tény, hogy a demokráciákban a rövid távú politikai célmeghatározás nem sokat segít. Magyarul: a felelősséget idejében át akarja hárítani másra az adott döntéshozó, ha már kezelni nem tudja a problémát. Ez tisztán látszik abban, ahogy a Fehér Ház, az Egyesült Államok tagállamainak kormányzói és a különböző hatóságok, a tiszti főorvos és más minisztériumok egymás közt pingpongoznak a vádakkal. Vagy ahogy Európában egyes radikális erők Brüsszelre mutogatnak, holott felhatalmazást sem kapott a tagállamoktól az uniós intézményrendszer a nagyobb közegészségügyi fellépésre. Vagy az egyes országokban felbukkanó idegengyűlölet, amely bűnbaknak kiált ki egyes közösségeket – mint a legnagyobb afrikai kolóniával történt Kínában, ahol súlyos visszaélésekre került sor, és beindult a diszkrimináció. Az eddigiek alapján egyáltalán nem látszik az, hogy a „diktatúrák” úgy általában jobban teljesítenének válságban, járvány idején. Kínát leszámítva a többi autoriter állam éppenséggel a katasztrófába gyalogolt: Iránban a parlamenti képviselők közt is pusztított már az első időszakban a vírus, a lakosság pedig védtelen maradt. Észak-Koreában talán maga a vezető is elkaphatta a fertőzést. Kína esetében az azonnal rendelkezésre álló pénz és erőforrás ugyanúgy kellett a hatékony válaszhoz, mint a kínaiak szabálykövető szocializációja.

A demokráciák, úgy tűnik, csak az első és a válság szempontjából várhatóan rövid szakaszban kerülnek hátrányba a lassabb döntéshozataluk miatt. A vírus kitörésekor nehezebben születtek meg a döntések, a kikényszeríthetőségük sem ugyanolyan hatékony, mint diktatúrákban. Az azt követő szakaszokban viszont előnybe kerülhetnek, ha sokkal rugalmasabbak, transzparensebbek a kommunikációban, a polgárok tájékoztatásában, tehát ha van elég idő, meg tudják győzni a polgárokat a viselkedésmintákról, nem kell hozzá gumibot. A gazdasági válságra adott reakciók pedig jóval rugalmasabbak lesznek, mert az összes szereplőt bevonják a kreatív válaszkeresésbe.

A piacnak és a fogyasztóknak is megvan a szabadsága új utak felfedezéséhez. A legitimációját féltő egypártrendszerek vezetői ugyan szintén gazdasági növekedést akarnak, de ehhez a tervgazdaság, a központi intézkedések lesznek a fő támaszaik, nehezebben jut el hozzájuk az utcáról és a sarki boltból a realitás, könnyebben hoznak tehát rossz döntéseket. (Mint azt a vuhani pártvezetés és a pekingi központ közti kezdeti nehézségek is megmutatták.) Így az a hamis narratíva, hogy „lám, az autokráciák jobbak a vírus kezelésében”, éppúgy csak egy hatalmi érdek torzszülötte. A halottakat megszámolni se tudjuk: hiszen a diktatúrák rejtegetik az adatokat, a demokráciák közül is mindenki máshogy számol. (Például Belgium az egyetlen ország Európában, ahol az összes idősotthonbeli halottat automatikusan a koronavírus áldozataként tartják nyilván, ezzel pedig megduplázódik (!) az áldozati statisztika.)
Így még csak ott sem tartunk, hogy az első szakasz kezelését értelmesen össze tudjuk hasonlítani az országok között. Az viszont már most valószínű, hogy a komplex gazdasági kihívást a demokráciák táptalaján lesz könnyebb kezelni.