Cudar dolog az emlékezet

Ott állunk a borfői barlanglakás küszöbén, amikor a korosodó cseh idegenvezető rám mutat, és csupán annyit mond: „maga talán még emlékszik arra, hogy… „. Tisztázzuk, hogy ezeket a lévai térségbeli barlanglakásokat nem az ősemberek vájták, hanem a török támadások elől menekülők, és később a szegény családok hajlékává váltak, mert iszonyú drága volt a faanyag. De miért éppen nekem kellene emlékeznem minderre?! Nekem, aki be sem kapcsolta a diktafonját, mégis megjegyzem a férfi minden szavát, és amikor a párom visszakérdez, máris mondom, hogy a barlang boltíve alá vájt kút tizenkét méter mély. Fájdalmas, hogy nekem kellene emlékeznem a törökök támadásaira, illetve arra, mikor volt drága az építőanyag, amelynek ára most is az egekig ér. Cudar dolog az emlékezet, mert túl jól emlékszem például a május elsejékre, amikor a vágsellyei főutcán reggel hat órakor végigvonult a fúvószenekar és ébresztette a népet. Rohantunk a reneszánsz kastélynál lévő lakóház zászlókkal díszített ablakához. A fiatalabbak kedvéért írom, hogy az egyik oldalon a csehszlovák a másikon a szovjet zászlónak kellett lengeni, az állami jelképek kirakása kötelező volt. A főutca közepén vidáman masíroztak új bordó egyenruhájukban a zenészek. Erre édesapám mérgesen az ágyra dobta ugyancsak bordó öltönyét, mondván, márpedig ebben nem megy vonulni. Márpedig felvonulni kötelező volt. Az alapiskola udvarán hetekig gyakoroltuk az egyen lépéseket, mert azt mondták, nekünk kell a legszebben és a legfegyelmezettebben menetelni. Nem nagyon értettem az összefüggést, miért kell az ipari városban, ahol a lakosság többsége szlovák, a legjobban a magyar gyereknek tartani a lépést. Úgy értelmeztem, hogy ha az ember lánya nem lóg ki a sorból, akkor békén hagyják. Volt kis zászlónk, békegalambunk, színes papírszalagos integetőnk fapálcikán. A pódiumon ott álltak a mosolygó öltönyös férfiak, kiskosztümös nők, és az a cudar emlékezet most sem hagy cserben. Tisztán emlékszem néhány arcra, lelkes pionírvezetőre a múlt század nyolcvanas éveiből. Nemrég az is kiderült, nem én vagyok az egyetlen, aki fel tudja idézni ezeket az arcokat. Azzal sem maradtam magamra, hogy kicsit értetlenül és hitetlenül figyelem, hogy felelős posztokon feltűnnek ezek az arcok, szinte meg sem öregedtek, ugyanúgy feszül rajtuk az öltöny meg a kiskosztüm. Nem kellene ennyi mindenre emlékezni. Május első napján kora délután már kisállat kiállítás nyílt az iskolaudvarban és apukám is önfeledten ette az imádott lacipecsenyét abban a bordó öltönyben, amiben reggel még el sem akart indulni. A zenés ébresztő később kicsit hiányzott, ám ennél is jobban fájt, hogy a csehszlovák zászlót elvitték a csehek, és a szlovák zászló összetéveszthető az orosszal, ha letakarjuk rajta a címert. Amikor Karel Hynek Mácha, Máj című versét tanultuk az iskolában, még úgy érezhettem, annak az országnak a jeles költője, ahol élek. Ma is fejből tudom az első sorokat és szívesen ízlelgetem őket. „Byl pozdní večer – první máj –/večerní máj – byl lásky čas./Hrdliččin zval ku lásce hlas,/kde borový zaváněl háj./O lásce šeptal tichý mech;/květoucí strom lhal lásky žel,/svou lásku slavík růži pěl,/růžinu jevil vonný vzdech.” Nem is olyan cudar ez az emlékezet.