Csaták a front mögött

Kormányoldalon a következő egy évben a legfontosabb kérdés, hogy pontosan mennyire is tudja begyűrni saját koalíciós partnereit a Smer. Robert Fico pártja 2018 után a sírból jött vissza, a miniszterelnök elleni merénylet után pedig látszatra be tudja gyűjteni a kormánnyal gyengén szimpatizáló ellenzéki szavazókat. A Hlasnak szűk három éve marad egy méltó utód kinevelésére Peter Pellegrini helyére – Matúš Šutaj Eštok teljesen más mentalitású politikus, mint a kimért, minden oldalnak megfelelni próbáló elődje. Amennyiben a párt támogatottsága tartósan tíz százalék alá zuhan, megindulhat a politikusok lassú elszivárgása a Smerhez. A legkisebb partner, az SNS belső és külső problémákkal is küzd. Andrej Danko elnöki helye ingatag, főleg ha az újonnan beszervezett politikusok közül valaki, például Tomáš Taraba nyíltan is jelentkezik a párt vezetésére. Ugyanakkor az új generáció nélkül a pártnak végképp nincs jövője, a Republika sokkal hitelesebb szélsőjobboldali alternatívának tűnik az SNS-nél.

A kormánykoalícióhoz hasonlóan az ellenzéki pártok nagy része is ideges lehet a következő hónapokban. A jelenlegi állás szerint mindössze egy ellenzéki formációnak van bérelt helye a szlovákiai politikában: a Progresszív Szlovákiának, ami mindent megtesz azért, hogy minél kevésbé látsszon liberálisnak, és elhitesse a bizonytalan választókkal, hogy egy ideológián felüli mozgalom. Az ellenzéki választók bázisa azonban véges: minél jobban végzi a dolgát a PS, annál nagyobb bajba kerül a pártelnöki váltáson túleső, de minden jellegzetességét elveszítő SaS. A KDH-nak egyszerre kell jobbra és balra figyelnie, ugyanis a választói elszivároghatnak akkor is, ha túlságosan kevéssé konzervatívnak ítélik meg a pártot, valamint akkor is, ha túlságosan együttműködőnek a kormánnyal. Igor Matovič Szlovákia mozgalmának valódi ereje már egy évtizede rejtély: általában a rendszerellenes elégedetlenek és újabban a romák támogatására számíthatnak, de a Fico-merénylet után kialakult közhangulat nem kedvez a volt kormányfő egyetlen igazán hatásos fegyverének, a vulgáris kormánykritikának.

Külön eset a Demokraták: Eduard Heger, Jaroslav Naď és Hamran István pártja annyira agresszívan kampányolt az elmúlt fél évben, hogy sok szék között a pad alá estek: parlamenti és EP-képviselet nélkül nem vár rájuk jobb sors, mint a lassú elmúlás – mert egyesíteni biztosan nem tudják az ellenzéket, a heti két-három feldobott téma pedig nem pótolja a parlamenti székeket.

A Magyar Szövetség a választást követően ismét passzív apátiába süllyedt, ami könnyen válthat át agóniába. Ha Orosz Örs nem mond le az alelnöki székéről kedden, akkor kijelenthettük volna, hogy őszig biztosan személyes következmények nélkül maradt volna minden idők leggyengébb EP-választási eredménye és fél év alatt három kudarc. Nehezen látszik, hogy az összefogásból miként lesz összetartás – a járási és megyei szintről való továbblépéshez első körben értelmes stratégiára és aktív, párton belüli kommunikációra lenne szükség. Különben marad a kényelmes álláspont: nem változtatni semmin, koalícióra lépni egy szlovák párttal és úgy tenni, hogy minden a legnagyobb rendben van.