Csak egy életünk van…

Minden ember maga dönti el azt, hogy miként viszonyul a szüleihez, viszont tudatosítani kell azt, hogy az élet túl rövid az éveken át tartó haragváshoz. Többször kerültem olyan beszélgetésbe, ami azzal zárult, hogy „Te nem érted, én mit érzek!”. Ez igaz, ahogy az is, hogy mindenkinek a saját problémája tűnik a legnagyobbnak, ebből kifolyólag nem jó másokkal példálózni. A szüleink szeretete egy ösztönös kémia bennünk, a kérdés csak az, hogy ezt mennyire írják felül bizonyos történések az évek során, viszont teljesen megszüntetni akkor sem tudjuk. Számtalan lehetőséget biztosítanak számunkra, hogy elérjünk valamit, de általában rajtunk múlik, hogyan élünk ezekkel.

Ha „sors”-ként beszélünk arról, ami körbevesz minket, akkor tényleg mindenkinek más jutott, viszont egyvalamiből egyformán kaptunk: életet adtak nekünk. Lehet szörnyű családi hátterünk, beszélhetünk megromlott viszonyokról, kitagadásról és minden másról is, viszont az ezeken való mérgelődés elfér a hétköznapokban. Van egy „jópofa” mondás: az ember a családját nem válogathatja meg, s mégiscsak hozzájuk köt „valami”. Egy ideális világban mindenki jó viszonyban és sok-sok szeretetben élne a megfelelő körülmények között, de legbelül tudjuk, hogy ez elképzelhetetlen. Az viszont teljesen reális, hogy az édesanyánk és édesapánk iránti ösztönös szeretetünket nem nyomjuk el teljesen, s legalább az év jeles napjain hálát adunk azért, hogy itt lehetünk.

Ideális esetben az öröm és a boldogság köpenyét húzhatjuk magunkra anyák napján, hisz van kihez „hazamenni”. Felemelő érzés, mikor az ölelésben elveszve nosztalgiázunk a gyermekkor felejthetetlen pillanataiban. Viszont látjuk magunk körül, hogy nem mindenhol van ez így. Hidakat építünk és problémákat oldunk meg, emberek vagyunk, akik képesek a szeretetre. Arthur Conan Doyle is úgy vélte, hogy az embernek lehet több felesége, több gyereke, s még több barátja, viszont édesanyja csak egyetlenegy, akit gyöngéden kell szeretni mindaddig, amíg csak lehet.

Az élet nem felhőtlen és nem egy rózsaszín ködbe burkolózott szivárványos álomvilág. Mindenki megvívta a maga kis csatáit a szüleivel, és valahol ez az élet rendje – ahogy mondják a tapasztaltak: mindenki túlélte a súrlódásokat. Azt is megértjük, ha valakiben olyan mély sebek vannak, hogy nem tud felettük szemet hunyni. Viszont tudatosítanunk kell azt, hogy nem tudjuk, mikor jön el az utolsó találkozás, s ha nem is vagyunk túl jó viszonyban szüleinkkel, akkor is legalább azon az egy-egy napon megtisztelhetjük őket azzal, hogy köszönetet mondunk. Ha ezt túl sokáig húzzuk, lehet, lemaradunk róla, s már késő lesz.

Hálálkodhatunk a főnökünknek, a párunknak, a tanároknak, az élet adta lehetőségeknek, bárkinek azért, amit elértünk az életben, de közben szem előtt kell tartanunk azt a megmásíthatatlan tényt, hogy a legnagyobb ajándékot, az élet ajándékát a szüleinktől kaptuk.