Bugár és a néplélektan

A három magyar pártnak mostanra sikerült olyan pozícióba lavíroznia magát, amikor a legtöbb ember csak legyint, ha a magyar egység témája egyáltalán szóba kerül. És általában nem kerül szóba, kivéve ha valami cirkusz van. Érdekes viszont, hogy a pártok támogatottságán ez szinte egyáltalán nem látszik: a Focus a hétvégén három százalékra mérte az MKP-t, kettőre a Hidat, az Összefogás pedig továbbra is mérhetetlen. Régóta tudjuk, hogy a szlovákiai magyar választó konzervatív, és azt is, hogy az országos felmérések még a szokásosnál is megbízhatatlanabbak eredményeket mutatnak a kisebbségi pártoknál – viszont ezek a számok nagyságrendileg egy éve nem változnak. Ebből így nem lesz magyar képviselet.

Történt viszont valami más is a múlt héten, ami felrobbantotta a kommentszekciókat: Bugár Béla, a Híd volt elnöke megtörte a hallgatást és nyilatkozott a TASR hírügynökségnek.

Hogy mit mondott, azt itt nem is elemezném, inkább a reakciókat tartom érdekesnek. A szlovákiai magyar internet népe rögtön két táborra szakadt: volt, aki egyetértett Bugárral, de sokan azon is felháborodtak, hogy egyáltalán meg mert szólalni. A kommentszekció persze nem megbízható tükre a nyilvános közvélekedésnek, bizonyos tanulságokat azonban talán levonhatunk egy ilyen szondázásból.

Két éve téma a magyar összefogás, azonban a kommentek – és általában a mindennapi tapasztalatok – alapján a szlovákiai magyar társadalom ugyanolyan megosztott, mint a folyamat kezdetén. Kezdem azt hinni, hogy valójában senki sem gondolja komolyan ezt az egészet, csak beszél róla.

Másrészt az is kiderült, hogy Bugár Béla még most is több aktivitást tud generálni egyetlen nyilatkozattal, mint a teljes maradék szlovmagy politikum közösen. Hogy a reakciók körülbelül fele negatív, az is tény, de nem lehet nem észrevenni, hogy Bugár visszavonulása óta senki sem tudott ekkora figyelmet generálni egyetlen megszólalással.

A legtöbb szlovákiai magyarnak nincs személyes érintettsége a pártok politikai játszmáiban, mégis: a Híd volt elnöke nyilatkozik egyet, és elszabadul a pokol. Ha tényleg egységet akarunk – amiben egyre inkább kételkedem –, akkor ezen érdemes lenne elgondolkodni. Fölösleges a politikusoktól várni az összefogás megteremtését, amíg a társadalmunk ilyen hisztérikusan reagál a másik táborból származó véleményre. Addig ugyanis hiába várjuk a csodát, amíg mi magunk továbbra sem vagyunk képesek átlépni az árnyékunkat.

Az ilyen ösztönszerű reakciókkal tökéletesen kiszolgáltatjuk magunkat azoknak a politikai hiénáknak, akik zéró teljesítménnyel, egyedül ezt a gyűlöletet kihasználva építgetik a karrierjüket, olcsó megoldásokat, kivitelezhetetlen dolgokat, délibábokat ígérgetve.

Persze, lehet fröcsögni, asztalt borogatni, ultimátumokat küldözgetni. Látjuk, mi a vége: irónia nélkül már le sem lehet írni az „összefogás” szót, mert már csak egy rossz vicc az egész. De lehet, hogy nekünk ez kell. Lehet, hogy kevés az öt párt. Nem kell egység, dögöljön meg a szomszéd tehene is! Ha nem úgy lesz, ahogy én mondom, ne legyen sehogy. Végül is, eddig is megvoltunk valahogy.