Brexit helyett harakiri

Innentől tényleg nem tudni, hogy mi a legkisebb rossz a szigetlakóknak: a megállapodás nélküli kilépés és az 1929-es világválsághoz hasonló, két számjegyű recesszió? Vagy ha farigcsálnak még az elutasított megállapodáson, 2020-ig béna kacsaként egyfajta külső EU-szatellit maradnak, és folytatódik a tárgyalási szerencsétlenkedés a végső megállapodásról, amely eddig érdemben elő sem került? (Hiszen ne felejtsük, hogy a most elutasított tervezet egy szigorúan átmeneti megállapodás, csak arra az időre, amíg a végleges el nem készül – ezért is érthetetlen a mostani óriási ellenállás.)

Vagy az lenne a legjobb, ha valahogy az emberek mégiscsak rákényszerítenék a parlamentet, hogy tegyen lehetővé egy második népszavazást az ügyben?

Az az igazság, hogy minden ez utóbbi mellett szól. A jelenlegi londoni parlament nem tudna semmilyen más megállapodásról kompromisszumot kötni. Túl sokfelé húznak a frakciócskák, a pártok, a lázadók. Ráadásul az az érv sem állja meg a helyét, hogy nem lehet kétszer ugyanarról szavaztatni a népet, és egyszer már véleményt nyilvánított e kérdésben: hiszen amikor szavaztak,

2016-ban, még fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelenthet a brexit. A kampányban sem mondták el nekik. Olyas szlogenekről szavaztak, hogy „kevesebb bevándorlót” meg „több pénzt az egészségügybe”, meg „Nagy-Britannia újra brit lesz”.

Mondhatni, a populizmus ottani verziói. Arról viszont valójában nem szavaztak, ami most zajlik és még következik. Hogy London már végleg elveszítette a brit bankárok szerint is az európai vezető pénzügyi központi szerepét. Hogy a brit gazdaság évekre recesszióba eshet. Hogy munkahelyek ezrei kerülnek veszélybe. Hogy megállapodás hiányában súlyos élelmiszerhiány léphet fel. Ezeket senki sem részletezte az embereknek.

Miért ne szavazhatnának hát a kilépési vita után is? Két éve intenzív érdemi vita folyik, nem politikai kampány, hanem a valódi, tartalmi elemek formálása, kritizálása. Teljesen észszerű és kézenfekvő a második referendum.

De ez az, amit eddig minden szereplő elutasított. Theresa May – aki egyébként 2016-ban még bentmaradáspárti volt – nem vette eddig számításba ezt a lehetőséget, mondván, hogy a népnek le kell szállítani azt, amit az első körben rendelt. Ez vajon nem kiszúrás az emberekkel? Ha a vendég az étteremben túl sok csilit kér a levesébe, a pincérnek nem illik visszakérdeznie, hogy biztos-e benne?

A munkáspárti ellenzék is inkább hatalomra akar kerülni, mint a brexittel jelentőségéhez mérten foglalkozni, de talán előveheti az újabb népszavazást.

Az Európai Unió Bírósága kimondta decemberben, hogy London egyoldalúan is visszavonhatja március 29-ig a kilépési szándékát. Tehát nem szükséges a 27 másik uniós tagállam hozzájárulása. Így ha lenne népszavazás, és az ellenkező eredménnyel végződik, mint az első, a jogi út készen áll.
A többi esetre nincs forgatókönyv. Nincs biztosíték. Nincs kiszámítható út.