Biztos, ami biztos

A kormánybiztosi tisztség a Most-Híd szerint komoly siker, a Magyar Koalíció Pártja szerint egyértelmű visszalépés.

Nos, azt még a narancssárgák legelvakultabb támogatójának is be kell látnia, hogy egy kormánybiztos egy miniszterelnök-helyetteshez képest egyértelmű visszalépés. Azt valószínűleg a honi politikát csak szőr mentén követő olvasók is tudják, hogy miniszterelnök-helyettesből jelenleg három van e hazában, s lesz még egy negyedik is, mert Ľubomír Vážny régi jó elvtárs, neki is kell valami rendes tisztség. De vajon ki tudná felsorolni, hány kormánybiztosunk van, s ők miért felelnek (akár a nevek említése nélkül is)? A kisebbségek a szociáldemokraták kormányzati struktúrájában Bős-Nagymarossal, a tudásalapú társadalommal, a schengeni rendszerrel, vagy éppen a dubnói magfizikai kutatóintézettel kerülnek azonos irányítási szintre. Ezeket a – kétségkívül fontos – területeket is kormánybiztosok felügyelik.

Fogatlan oroszlánozás nélkül is meg kell állapítanunk, hogy a kormány honlapján olvasható dokumentum szerint a biztos jogkörei a legnagyobb jóindulat mellett is csekélynek mondhatók. Önálló döntési jogköre legfeljebb saját hivatala működésére terjed ki, törvényalkotási jogköre nincs. Ugyan tanácsadó szervként seregnyi, kisebbségekkel kapcsolatos dolgot véleményezhet, de csak az illetékes állami hivatalok jóindulatán múlik, hogy véleményét figyelembe veszik-e. A Most-Híd – a jelenlegi szlovák törvényhozásban az egyedüli olyan párt, mely a kisebbségek érdekvédelmét is zászlajára tűzte – számára a biztosi tisztség egyelőre inkább kockázat. A párt részére a poszt nyilván Don Corleone-i módon visszautasíthatatlan volt: visszautasításával az együttműködés-paradigma, a párt látszólagos alapja sérült volna visszavonhatatlan módon, amit Fico épp úgy fel tudott volna használni a párt ellen, mint az MKP. Ha viszont a biztos a meglehetősen szűkre szabott keretei közt nem fog tudni eredményeket produkálni, akkor legfeljebb a kisebbségi nyelvtörvény módosításához mérhető sikerként fogják tudni kommunikálni, és a választóknak azt is elég nehéz lesz elmagyarázni, ellenzéki pártként miért vállalták a kormányzati struktúrában való közreműködést. (Ezzel kapcsolatban komoly sikerek felmutatása esetén elnézőbbek lennének.)

Nem marad más hátra, mint kivárni, A. Nagy László hogyan boldogul a feladattal, melyről egyelőre nem tudjuk, mire is elegendő valójában.