Ballag már

De nem sikerül neki, mert ezek a fiúk és lányok szerethetőek. Tele vannak ellenállhatatlanul vonzó fiatalsággal, kicsattanó szépséggel, vállrándító pimaszsággal. Az ő lelkük a határokat keresi vagy éppen feszegeti, fiatal testük az élet szeretetéről kiabál, csillogó szemükbe nézni olykor reménykeltő, olykor arcpirító. Többször találkozom még velük, felüdít a látvány.

Az üzenőfalamat az elmúlt napokban betöltik a ballagásokról posztolt képek. Apa és fia, anya és lánya, szülők pózolnak gyerekeikkel. Kamaszos bájjal viselt öltönyök langaléta testen, büszkeségtől megfiatalodott szülők, nagy csokor virágok, szikrázó napfény. A szülői szemekben elégedettség, féltés, a gyerekkortól búcsúzó nosztalgia, a jövőbe nézés hátborzongató kihívása. Az elengedés és elvesztés fuvallata lengi körül a felnőtt alakokat.

Körülbelül ötvenezer diák ballag el országszerte május első heteiben, gimnáziumokban és szakközépiskolákban, és lép át ennek a jelentős, átmeneti korszaknak egy olyan küszöbén, amelyet egyik oldalról a felhőtlen kamaszévek élményei, a másik oldalról pedig az érettségi vizsgákkal megkezdődő kihívások és tudáspróbák, a továbbtanulás feltételrendszerei, illetve a munkaerőpiac és a felnőtt lét rémei vesznek körül.

Ahogyan nézegetem ezeket a képeket, kibontakozik bennem egy gondolatkísérlet.

Mi lenne, ha az érettségi vizsgák nem a megtanult tételekről szólnának, hanem azt lennének hivatottak megvizsgálni, hogy mit tud az adott diák önmagáról – múltjáról, jelenéről, testéről, lelkéről.

Nem a történelmi adatokról, hanem a közösségről, amelyben él. Nem a fejében tárolt információhalmazról, hanem a képességekről, amelyeknek birtokában van. És milyenek lennének a statisztikák, ha ezek alapján a vizsgák alapján nem azt tudnánk kimutatni, hogy más országokhoz képest hány százalékra teljesítettek a fiataljaink, hanem arra kapnánk választ, hogy milyen irányba tart az életük, hányan terveznek külföldre menni/továbbtanulni/családot alapítani.

Milyen lenne, ha az egyetemi szakokra nem a pontgyűjtő verseny alapján kerülnének be a fiatalok, hanem azok jutnának be, akik valóban abba az adott irányba tartanak a saját pályaválasztásukban. Átgondolt, megalapozott döntések alapján.

Aztán arra jutok a gondolatkísérletem végére, hogy akármennyire is alkalmatlanok az iskolarendszerünk mérőeszközei, bármekkora is az ellenállásom a kizárólag számokkal történő értékelés ellen, az érettségi vizsgák fontosak.

Nem azért, hogy bármiféle bélyeget, plecsnit, minősítést adjanak, hanem azért, hogy egy átmeneti rítusként keretezzék a fiatalok életét. Átmeneti rítusokra szükségünk van, emberi és közösségi szinten egyaránt.

Magunkra ölteni ünneplő ruhát, összegyűjteni mindent, amink van, az összes félelmünkkel szembenézve harcba indulni és testünk-lelkünk minden erejével megküzdeni. Talán mindegy is, hogy kivel, hiszen legmélyebben önmagunkkal küzdünk meg ekkor. A felnőtté válás egyik fontos kapujában.