Az utolsó magyar filmcézár

Nagyon szerettem Andy Vajnát, és nagyon sokra becsültem őt. Egy nagyszerű bevándorlótörténet az övé.

(Arnold Schwarzenegger)
Budapesten született – és Budapesten halt meg. A két időpont közötti majdnem 75 évből több évtizedet az Egyesült Államokban élt, világhírű hollywoodi filmproducer lett. Aztán hazatért, hogy bebizonyítsa: szakmájában lehet próféta a saját hazájában is, a magyar filmgyártást kormánybiztosként felügyelve. Az 1956-ban emigrált Vajna András története azért is különleges, mert kerekre sikeredett. A self-made man megcsinálta a saját szerencséjét Amerikában a filmiparban, s a hazai filmes szakma többségének ítélete szerint élete utolsó szakaszában jól működő és sikeres ágazattá tette a magyar filmet is.

Az első pillanattól láttuk rajta, a magyar film megújítása élete legfontosabb pillanata.

(Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezetője)

Az Orbán-kurzuson belül Vajna nagy autonómiával dolgozhatott, saját piaci szemléletét és amerikai elveit alkalmazhatta, rendszert építhetett ezekre a tapasztalataira: kvázi államot az államon kívül. A szisztéma indulása után voltak persze sértődések és viták, ám elkezdtek jönni az eredmények, filmek forogtak, a legnagyobb nemzetközi díjak érkeztek, s közben Magyarország a külföldi produkciók gyártásának mekkája lett. Andy Vajna révbe érni látszott, bár tavaly decemberi, Indexnek adott terjedelmes interjújában szóba kerültek a viharfelhők, melyeket a szivarfüsthöz hasonló könnyedséggel igyekezett elhessegetni.
 

Én leteszem az asztalra azt, amitől Magyarország híres lett, és a továbbiakban is az lesz, és van, akinek ez tetszik, és van, akinek nem. Ez ilyen egyszerű, ez olyan, mint a politika. Lehetsz akármilyen népszerű, az emberek egy része szeret, a másik meg utál.

(Andy Vajna decemberben az Indexnek)

Ezek a komor jelek a kormánypárti sajtóban a „kultúrharc” választások utáni élesítése jegyében tűntek fel: Vajna is célkeresztbe került, ahogyan például a Petőfi Irodalmi Múzeum leváltott igazgatója, a korábbi fideszes külügyi államtitkár. Az üzenet világos volt és így sommázható: túl liberális. Vagyis a támadók kevesellték a nemzeti jellegű alkotásokat (most azt hagyjuk itt, hogy pontosan mi is volna az, mert ezzel a definiálással órákat elbíbelődhetnénk anélkül, hogy egyetértésre jutna konzervatív a jobboldalival, nemzeti liberális a radikálissal, és így tovább), kevesellték a hagyományos vonalvezetésű, emelkedett nagy történelmi filmeket. Vajna erre azt mondta, ennek van oka: nincsen elég ilyen témájú és főleg elég jó forgatókönyv – vagyis igyekezett piaci elveihez ragaszkodni.

Ez az én magyar küldetésem, a visszaadásról szól, és nem a pénzkeresésről.

(Andy Vajna az Indexnek)
Az írás Vajna filmügyi eredményeire koncentrál, de egy mondat erejéig jegyezzük meg: üzletember volt és maradt, a kurzus kegyeltje, kaszinókirály és médiamogul, viszont az a fajta oligarcha, aki értéket is képes teremteni – filmügyi tevékenységével üzleti vénája mellett kifejezte szeretetét is országa iránt.

Nem derülhet már ki, hogyan tudta volna megvédeni magyar filmes közegét a politikai rendszeren belül; nyilvánvalóan lehettek irigyei, hiszen mindig vannak, akik szívesen beleülnek a készbe, átveszik azt, amit más felépített és működtetni képes. A nagy kérdés az, hogy egy szakma, melyet Vajna ügyesen képviselt jó politikai kapcsolatain keresztül is, s amelynek autonómiáját megvédte, hogyan folytatja működését az erős ember halála után. Kérdés tehát, hogy a mostani központosító kormányzati felfogásban van-e olyan utód, aki tovább tudja vinni, tovább akarja vinni Vajna örökségét – Vajna ereje, magyar politikai lobbiképessége és globális kapcsolatrendszere hármassága nélkül. Hogy a rendszer volt maga az ember, vagy az ember tudott olyan rendszert teremteni, amely nélküle is életképes. Senki sem pótolhatatlan, de a szakmai autonómia az, ha egyszer már megtapasztalták fogékony emberek.