Az útkeresésről

Ez utóbbi most egyébként nem tartozik ide, nem arról akar most szó lenni, hogy az előttünk álló időszak remek alkalom arra, hogy egy picikét lelassuljunk, megálljt parancsoljunk a rohanó hétköznapok diszkrét bájának, vagy hogy tekerjük takarékra fogyasztási és egyéb szokásainkat. Ezt majd megteszik a vallási vezetők meg a spirituális töltetű influenszerek (hozzájuk fordulhat, aki influenzás), vagy a női magazinok, ha akarják.

Az történt, kedves barátaim, hogy a minap levittem megsétáltatni a kutyát. Zsemleszínű és tanulékony jószág, nevét egy római császártól kölcsönöztük: Titusz. Állok tehát a Titusszal egy szomorúfűz alatt. Titusz szaglászik, mellettünk parkoló. Egyszer csak megjelenik egy fekete Audi A 8-as. Lassan közeledik, befordul a parkolóba, megáll mellettünk, a sofőr leállítja a motort. A hátsó ülésről kiszáll egy kék öltönyös, negyvenöt éves forma férfi, köszön. Visszaköszönök. Kérdezi, van-e néhány percem, szeretne feltenni néhány kérdést. Persze mondom, csak tessék. Azzal kezdi, hogy ő most éppen miniszter, Szlovákia egészségügyi minisztere, a vezetéknevét nem is árulná el, de a keresztneve Maroš, vagy Marek, szerinte tegeződjünk. Én meg Pista vagyok, szevasz, szevasz. Ettől mintha kicsit megnyugodna, elkezd mélyeket lélegezni. Nem sürgetem, látom, hogy keresi a szavakat. Végül elmondja, tanácsra lenne szüksége, mert egy nehezebb élethelyzetben találta magát, nem tudja, jó úton jár-e. Arról kezdtek cikkezni az újságok, hogy neki talán le kellene mondania. Mert hogy ez így nem jó, ahogy vagyunk. Persze, egyszer talán jobb lesz, vagyis hát egyszer biztosan jobb lesz, hiszen nem romolhat valami folyamatosan, az szembe megy a józan ésszel. Viszont ki tudja, nem fordul-e a helyzet még rosszabbra, ha egy ilyen kulcsembert, mint ő, hirtelen félreállítunk. Mert hát ugye nem mondunk butaságot azzal, hogy az elmúlt egy év semelyik ország egészségügyi minisztere számára nem volt sikertörténet. Volt, ahol le is mondott a miniszter, máshol meg szolgál tovább. A megbetegedések és az elhalálozások száma a világban hol csökken, hol meg növekszik, de hát tudod, hogy van ez, ma még aktualitás, holnapra már történelem. Meg aztán, ha ezt a pár hónapot kibírom, utána már jöhet bármi. De azért persze az a kérdés is furdalja az oldalamat, hogy mi van, ha más talán jobban tudná csinálni. Szeretné, ha ezt eldönteném helyette, mert igazság szerint szívesebben sétáltatna ő is most kutyát, vagy szidná a kormányt a kanapéról ahelyett, hogy a válságstáb ülésére siet, meg tájékoztatja a sajtót az aktuális helyzetről. Szóval tudnék-e valamit tanácsolni a továbbiakat illetően.

Jobb híján elmondtam neki, hogy a minap azt olvastam: az útját mindenki úgy tudja legkönnyebben megtalálni, ha a lába elé néz. Erre a fejéhez kapott, megköszönte a tanácsot, és visszaült az Audiba. Ennyi? – jött oda mellém Titusz. Persze, Tituszkám. Az embereknek manapság egyértelmű üzenetekre van szükségük.

A szerző a Vasárnap munkatársa