Az új magyar narancs

A hölgyet Juditnak hívták, aki nem emlékezett pontosan, hogy szeretője volt-e a férfi vagy csak barátja. De a szeretője lett. Mindketten tudták, hogy nem az olajbogyóról van szó, nem is a szerelemről. Hanem egy műveltségről, amelyben az olajbogyó csak egy ízt varázsol elő. Tavaly a magyar turisták elözönlötték a horvát tengerpartot. A horvátok nem tudtak magukhoz térni a meglepetéstől. Kétszáz év alatt nem indult ekkora magyar turistaáradat az Adriára. Ildikó drágám, a tintahal mellé rendelj, kérlek, két adag fanyar, omlós, paradicsommal töltött, virágillatú olajbogyót. Addig én a túloldali újságosnál megveszem a Stern új számát, vetette oda a férj egy spliti tengerre néző étterem teraszán. Istvánkám, szólt utána az asszony, vegyél képeslapot is, hogy jelentkezzünk Erzsikének, a MÁV-ba. Erre vártam egy életen át, hogy Ildikó és István a tengerparti étteremben megrendelje a szép, kívánatos, paradicsommal töltött, virágillatú olajbogyó-porciót. Mert keserű története van az olajbogyónak. Kezdődött a tengerrel, s folytatódott a naranccsal. Ha jól emlékszem, a legújabb magyar narancs akkor született meg, amikor a pesti alapítványok pénzt kezdtek osztogatni magyarságunk megmentésére. Mindig kell valamilyen narancs, hol ilyen, hol amolyan. Csak nem olyan, amit el lehet fogyasztani. A kádári narancsot meg kellett termelni, majd be kellett mutatni az elöljáróságnak. Legalább egy szemet. Az új magyar narancs azonban láthatatlan. Csak addig létezik, amíg a képzeletben él. A történet úgy kezdődött, hogy elszóltam magam: a tengermellék a narancs hazája. A buzgóbb pályázók szúrós tekintettel végigmértek, és azt mondták: Miféle tenger? Elég nekünk a Balaton. De olajbogyó nem terem a Balaton partján, kockáztattam meg Márai szellemében. Hogyne teremne? A balatoni olajbogyó a legízletesebb, közölték a legeredményesebb pályázók. Narancs se terem a Balatonnál, akadékoskodtam. Jaffát szeretnél, ugye? Tudjuk! Izraelit, ugyebár? Magamon éreztem megvető tekintetüket. A magyar narancs a legízletesebb narancs, közölték ellentmondást nem tűrő hangon. Azóta hiába keresgélem a Bácskában, a Felvidéken és az Erdélyben megálmodott határon túli álmot a Balaton melléki gyönyörű magyar narancsról. Ildikó asszony megrendelte a két adag rostonsült tintahalat, hozzá a két adag paradicsommal töltött olajbogyót. Kisvártatva Istvánka is feltűnt a láthatáron, egyik kezében a Stern, a másikban egy kiló öklömnyi narancs, a spliti piacon vásárolta. Igazi jaffai, illatos, zamatos és olcsó. Aztán Ildikó asszony és István úr csipegetni kezdte az illatozó tintahalat, szemezgették a töltött olajbogyókat, és majszolták a mosolygó, friss narancsot. Közben megírták a képeslapot Erzsikének a MÁV-ba, s megköszönték a protekciós vonatjegyet. Csipegették, csámcsogtak, csettintgettek, aztán elcsámborogtak. Lehet, hogy Márai is gurult volna a hahotától, mint ott én. Elmúlt az áltatások ideje, az olajbogyó csak egy kesernyés ízt jelent a műveltségben, a narancs meg csak egy meleg színt. Talán Magyarország annyi év után felfedezte magának a kozmopolita olajbogyót és a kozmopolita narancsot, de még nem az új ízt és az új színt. Közben a határon túliak továbbra is lidérces álmokat álmodnak a nem létező magyar narancsról.

A szerző vajdasági magyar szociológus