Az igazi karrierdiplomata

Miroslav Lajčák külügyminiszter furcsa metamorfózison esett át az elmúlt két hétben. A sótlan-véleménytelen karrierdiplomata, aki a posztmečiari korszak legsötétebb időszakában (2009) lett külügyminiszter, akit semmilyen botrány sem tántorított el attól, hogy a smeres kabinet munkáját védje, egyesek szemében pár napra az ország nyugati orientációja és az értékelvűség egyedüli letéteményesévé vált. Csak azért, mert az ENSZ migrációs paktuma kapcsán mást állított, mint a többség. Azt hihettük, talán van még a kormánynak egy minisztere, aki számára fontosak az elvek. Egyes vélemények alapján pár napra úgy tűnt, valóságos katasztrófa következik be, ha nem ő lesz az ország külügyminisztere, ilyen sztárt nem sikerül még egyet kitermelnie ennek az országnak.

Elég volt újabb pár nap, hogy a külügyminiszter alá sámlit tolók számára is kiderüljön, Lajčák ugyanolyan opportunista és „karrierdiplomata”, mint eddig volt, csak közbeiktattak egy kis színjátékot. Ami egyedül arra volt jó, hogy Lajčák maradék belpolitikai hitelét is széttépje.

Mit mondott a külügyminiszter? Ha senki sem képviseli az ENSZ marrákesi konferenciáját Szlovákiából, akkor lemond. Aztán várt pár napot, ezalatt a parlament után a kormány is adott neki egy ugyanolyan csattanós pofont: nem küldtünk ki senkit Marrákesbe, mert nem értünk egyet a Lajčák által (is) szerkesztett ENSZ migrációs csomaggal. Egy nappal ezután pedig bejelentette, hogy meggondolta magát, mégis marad. Változott valami? Semmi. Csak „garanciákat kapott” a miniszterelnöktől. Hogy aztán pár órára rá a házelnök folytassa Lajčák alázását. 

Andrej Danko kijelentette: maradhat, de először külpolitikai leckéket kell vennie tőle, az SNS elnökétől. 
 

Még szomorúbb, hogy a bohózat aktív szereplőjévé vált az államfő is. Andrej Kiska ahelyett, hogy tette volna a dolgát és elfogadja a lemondást, Lajčák és Pellegrini kottája szerint játszott, abszurd helyzetbe lavírozva magát. Egy miniszter ugyanis nem vonhatja vissza a lemondását, így jogilag most Kiskának kell megtartania őt azzal, hogy a lemondást nem fogadja el – amire még nem volt példa. Az alkotmányjogászoknak komoly fejtörőt okoz, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyesmi.

Pellegrini és Kiska szándékai sejthetőek. 

Mindketten attól tartottak, hogy Lajčák lemondása esetén Robert Fico lépne a helyére, amit nem tudnának megakadályozni. 

Pellegrini hiába kormányfő, amint a Smer szombati kongresszusa is megmutatta, csak egy statiszta. Ha Fico egy tengerimalacot javasolna miniszternek, azt is elfogadná. Kiska mozgástere pedig Fico kinevezésének elutasítása esetén szintén bizonytalan lenne. A motivációk érthetőek, ám a módszer, amellyel végigasszisztálták a Lajčák-bohózatot, méltatlan az általuk betöltött poszthoz.

Lajčák miniszter maradt, de mozgástere szűkült, hírneve komolyan megtépázódott. De legalább megmutatta, hogy egy hozzá hasonló igazi karrierdiplomata számára mi a legfontosabb: a saját karrierje.