Az etnobiznisz diadala

Mert mindaz, ami most történik a hazai kisebbségek intézményesített működésében, a kormánybiztosi hivatalban, az nem más, mint az etnobiznisz diadala. Nem egyszer volt már olyan érzésem, hogy parázs viták nem a jogokról, alapelvekről, intézményi keretekről és működésről folynak a honi kisebbségek úgymond kvázireprezentatív gittegyletében, hanem elsősorban a pénzről. A leghosszabb és az érvelést tekintve legjobban előkészített diskurzus mindig akkor következett, amikor a pénzek elosztásáról volt szó. S most, ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekel, vajon igazságos-e vagy sem a tavalyi, idei vagy jövő évi modell, mert egyik sem igazságos. A pénzelosztás ugyanis nem lehet igazságos, nem az a dolga. A pénzelosztás lett a kvázireprezentatív szerv igazi problémája. A kisebbségi jelentés csak a kezdet volt, szükség volt az elfogadására, lehet mutogatni, az összeállítás szempontjait pedig lehet normává emelni. „Vannak kisebb-nagyobb gondok, de egyébként minden rendben van itt” – ez lehetne a jelentés címe, s ide a rozsdás bökőt, ez is lesz a mondanivalója, legalábbis az elkövetkezendő néhány évben. Érdemi vita nem lesz, mert ugyan már, ki folytatná le? Az a szerv, amelynek tagjai a pénzen különböztek össze? Hogy korrektebb és az igazsághoz mégiscsak egy kicsit közelítőbb legyek: nem is annyira az összeveszés, hanem a jelen folyamatok motivációja a pénz. Miért? Megszületett az a modell, amely szerint minden kisebbségnek egy szavazata van. Máris, azonnal, ott és helyben megszületett az a modell is, amely szerint minden kisebbségnek alanyi jogon jár 25 ezer euró alaptevékenységre. Ami néhány kisebbség esetén nem más, mint annak egyetlen civil szervezete éves költségvetése két ember fizetésével – aki számolt már béreket, tudja, miről beszélünk. Az „output”, tehát az eredmény, a produktum nem érdekes. Fillérekért összegrundolható egy látványos kulturális rendezvény és egy kisebbségi sajtóorgánum, a többi pénz jó helyen van. Mindehhez jön a következő húzás: a kormányhivatal európai szabályozásra hivatkozva tavaly nem fizetett ki egy rakás támogatást, merthogy az állami segélynyújtásnak európai jogszabályi gátjai vannak. Majd jöve az európai magyarázat, hogy kisebbségi ügyekben ilyen korlátozások nincsenek. Senkit nem érdekel, a tavalyi lóvé nincs kifizetve, s ahogy elnézem, nem is lesz. Magyarázat nélkül. Majd a következő húzás: az új támogatási felhívás. Amely szerint kereskedelmi társulás nem kérhet. Abban az országban, ahol még jól menő vállalkozásokra is lehet dotációt kapni (a kisebbséginél mértékegységekkel nagyobbat) lesz majd egy (EGY!) terület, ahol a kereskedelmi szféra nem végezhet közszolgálatot – a kisebbségi kultúra. Hogy húsz éve képes rá, senkit nem érdekel. Az sem, hogy lopni, lenyúlni, nem rendeltetés szerint felhasználni pénzeket könnyedén lehet civil szerveződés révén is, talán még könynyebb is. Meg ezt a szabályt is meg lehet kerülni – ez sem érdekel senkit. Ami viszont érdekes: érintve csak magyar és ruszin aktivitások lennének – a magyar és a ruszin, valamint a roma képviselők nem szavazták meg az egyszavazatos modellt. Nagyon paranoiásnak kell lenni ahhoz, hogy szándékosságot sejtsünk? Nos, az etnobiznisz kényelmes pénzszerzés, de nem célszerű és főleg: a kedvezményezett etnikum pont az etnobiznisznek köszönhetően jut legkevésbé a pénzéhez, lásd az elmúlt évek romaprojektjeit, azok aztán kirakatba valók e téren. És az etnobiznisz a kisebbségeket egymással szembeállítani is képes kicsi országunkban. S hogy most nem a magyar etnobiznisz a ludas? Így van. Ettől még mindig az etnobiznisz maradt a kisebbségek legnagyobb veszélyeztetője – mondjuk, békeidőben.