Az eszkimók után a britek?

Június 23-án voksolnak arról, maradjanak-e az unió tagjai, vagy 43 év után kilépjenek. A britek mindig is szabadkereskedelmi piacként kezelték a 28 országra duzzadt uniót, a túl szoros politikai, pénzügyi összefonódás már nem volt az ínyükre. A kilépés (brexit) hívei azzal érvelnek, végre visszanyerhetik a szuverenitásukat, levethetik az EU béklyóit, nem kell többet a brüsszeli közös kasszába fizetni és visszafordíthatják a bevándorlókat – vigyázat, az utóbbi esetben nem a szíriai menekültekre gondolnak, hanem ránk, kelet-európai munkavállalókra.  A felmérések szerint szinte fej-fej mellett állnak a kilépést támogatók és a maradást pártolók, nagy valószínűséggel a részvétel dönti el, merre billen a mérleg nyelve. Ha a 35 év alatti fiatalok a Glastonburyben éppen akkor zajló óriási könnyűzenei fesztivál mellett még választani is elmennek, akkor várhatóan a maradás hívei győznek, ha az euroszkeptikus, 50 év feletti, alacsonyabban képzett munkavállalók és a nyugdíjasok rohamozzák meg az urnákat, akkor a kilépéspártiak. A gazdasági elemzők hiába riogatják a távozás híveit, hogy a több mint 500 milliós uniós piacról való távozás komoly gazdasági visszaeséshez, magasabb munkanélküliséghez, London pénzpiaci pozícióinak gyengüléséhez, kereskedelmi fennakadásokhoz vezet, a tévesen értelmezett szabadság hívei inkább annak örülnek, hogy nem kell a brüsszeli pénztárba nettó 10 milliárd euró körüli összeget befizetni, és nem kell a közép-európai munkavállalóknak szociális segélyt, családi pótlékot folyósítani. Az ilyen zsigeri, és zsugoriságra utaló érveket könnyű cáfolni, de a valós helyzetet nehéz elfogadtatni. A britek újbóli „fényes elszigeteltségében” bízók aligha tudatosítják, hogy a London által befizetett összeg csupán az éves hazai össztermékük 0,35 százaléka, cserébe viszont termékeiket 500 milliós piacon terítik, a befizetésnél messze nagyobb haszonnal. A szigetországba bevándorló munkavállalók pedig döntően azt a munkát végzik el, amit a helyiek már nem hajlandók, arról nem is szólva, hogy főleg fiatal és tényleg dolgozni akarókról van szó, akik nem a szociális ellátásért hagyták el az otthonukat. Ami pedig a sokszor szapult Brüsszelt illeti, az Európai Bizottság csak olyan törvényeket, szabályokat hozhat, amelyekre előzetesen a tagállamok megválasztott politikusai rábólintottak.  A Fitch Ratings nemzetközi hitelminősítő átfogó tanulmánya szerint a brexitből az unióellenes nacionalista és populista pártok húznának hasznot, köztük Marine Le Pen pártja, a francia Nemzeti Front vagy a Geert Wilders vezette holland Szabadságpárt. Ha egy ilyen párt hatalomra kerülne, szintén népszavazást hirdethet az EU-tagságról, vagy fenyegetőzés gyanánt felvetheti ezt a lehetőséget, hogy engedményekre kényszerítse Brüsszelt. Ez az unió szétforgácsolódásának kezdete lenne, amit a putyini Oroszország nem titkolt örömmel fogadna. Azonban Nagy-Britannia egységén is hajszálrepedések keletkezhetnek. Mivel a skótok hagyományosan uniópártiak, újra referendumot írhatnának ki az elszakadásról, amelyen két éve módfelett szoros eredmény született. A gondolatsort folytatva, ha Skócia elszakad, az más európai régiókban, elsősorban Katalóniában erősíthetné a függetlenségi törekvéseket. A dominóhatás pedig beláthatatlan következményekkel járna Európában…  A brit kilépés feltételrendszeréről szóló, legalább két évig, de inkább jóval tovább elhúzódó tárgyalássorozat az unió rengeteg idejét és energiáját felemésztené, és újabb frontokat nyitna a tagországok között.  Kevesen emlékeznek arra, hogy az 1980-as években a Dánia részét képező, de belső autonómiával rendelkező Grönland kilépett az unióból. Csupán a halászat kérdésében kellett megállapodni, mégis három hosszú évig tartott a kiválás. Akkor vajon meddig tartana az unióhoz ezer szállal kötődő britek esetében? És még valami. Ha Nagy-Britannia távozik és a kilépők által példának tekintett Norvégiához hasonlóan az Európai Gazdasági Térség részévé válik, nos, ebben az esetben is be kell tartania az uniós szabályok döntő többségét, beleértve a szabad munkavállalást.  Mi több, az uniós kasszába továbbra is fizetnie kellene, bár tény, a jelenleginél kevesebbet. Vagyis szinte minden maradna a régiben, csak éppen a briteknek már semmi beleszólásuk nem lenne az uniós történésekbe. Vajon így is megéri számukra a tévesen értelmezett függetlenség?