Az elpárolgó felelősség

Kínai falucskáktól a csallóközi Bakáig előfordul, hogy az ivóvízkészlet súlyos szennyezést szenved; vagy gondoljunk a cipőgyár miatt évekig habzó Rábára az osztrák–magyar határon, vagy éppen egy szabálytalan szemétégető miatt fulladozó kisváros képe sem túl távoli, hogy a vörösiszap-katasztrófát, a Tisza ciánszennyezését, az erdélyi Verespatak ciános aranybányájának rémét ne emlegessem.

Ezek a környezeti oldal látható, számunkra érzékelhető, sokszor halálozásban végződő tragédiái. De ki felel értük? Régen lemondott cégvezetők, több ciklussal korábban megbukott miniszterek vagy éppen egy kínai megyei pártvezér? Láttunk ilyen pereket, amikor a rendőrök régi minisztert rendszeresen elővezetnének azért, mert annak idején egy nem egyszerűen rossz, hanem életveszélyes döntést hozott? Tudhatta annak idején, hogy mely gyomirtó milyen hatással lehet az egészségre? Milyen közjogi rendszert akarunk, amely az ellenkező bizonyításáig, vagyis amíg nincs orvosilag igazolható káros hatás, addig engedélyezi a szerek használatát? Vagy olyan rendszert szeretnénk, amely semmit nem enged, amíg nem bizonyos, hogy egy-egy szer vagy eszköz nem káros az egészségre? Nem kis részben erről szól az egész amerikai-európai génmódosított termékvita, a GMO-ügy.

Hogyan lehet elérni, hogy az éppen aktuális, hivatalban lévő döntéshozó – legyen szó polgármesterről, helyi vízügyi igazgatóról, miniszterről vagy képviselőről – kénytelen legyen számba venni a döntése hosszú távú következményeit? Egy egész más világban élnénk, ha a közjogi-alkotmányos rendszereink elfogadnák, hogy a 21. században rengeteg olyan döntés születik, amelyet a jelenlegi rendszer nem tud a megfelelő kockázati szinten kezelni. Máshogy fogalmazva, nem rendel hozzá felelőst: közjogi politikai felelősség gyakorlatilag a választási megmérettetésen kívül nincs, amíg nem bűncselekmény történik. Holott a közügyekben való döntésekről néha csak jóval később derül ki, hogy számos kockázat ismerete mellett, racionálisan rossz, szándékosan káros döntés született. De ha nem korrupt vagy sikkasztó a döntéshozó, hogyan lehet megfogni?

A büntetőjog szűkítő értelmezése mellett elkerülhetetlenül szükséges, hogy nagyobb felelősséget telepítsünk a döntéshozóink vállára. Az álljon a fenti pozíciókba, aki vállalja, hogy körültekintőbb lesz, mint az átlagos választó: mert ez a munkája! Neki az a feladata, hogy mérlegeljen. Igazolja transzparens módon a döntéseit. Nem mindenről népszavazni kell feltétlenül, hanem átlátható módon, mindenki számára nyitott hatástanulmányok alapján, a döntés hatékonyságát később folyamatosan monitorozva kellene működnie számos állami szervnek is. Éppen ezért kell ezeket a döntéseket a szubszidiaritás jegyében helyi szintekre delegálni: ott ismerik az emberek a döntéshozót. Van esély, hogy vasárnap a templom előtt beszélgessenek vele, két választás közt is. Ez ma vágyálom.

Egészen addig az is marad, amíg a négyéves parlamenti ciklusok képviselőinek kéne meghozniuk a saját hatalmukat korlátozó döntést. Mondhatni, első ránézésre reménytelen, hogy ez megváltozzon, de másodikra egyértelmű: rajtunk múlik, demokrata polgárokon, választókon és választhatókon, hogy mivel állunk elő, mely közéleti kérdéseket priorizáljuk, és mi mellett vonulunk utcára, mi mellett szervezünk polgári mozgalmat. A mi országunk, a mi államunk, a mi kezünkben van, csak rajtunk múlik, hogy sikerül-e a közjogi rendszert a mindenkori hatalomban lévő elittel szemben, alkotmányozó fórumokon, modern fékekkel és ellensúlyokkal kibővíteni. Most épp a tiszta, iható víz ennek az apropója.