Az elnök emberei

Az Éjszakai Farkasok időszakos megjelenése több puszta figyelemfelkeltésnél. Az orosz propaganda évek óta hatol be Kelet-Európa országaiba, a legkülönbözőbb csatornákon. A motorosok felvonulásának célja, hogy az orosz birodalmi jelenlét érezhető legyen a posztszocialista térben. Az üzenet alapvetően most is egyszerű: a nagy testvér nemcsak figyel, de még mindig jelen van.

A Political Capital és az IVO társadalomtudományi intézet pár évvel ezelőtt egy kutatásban szintén rámutatott a régióban érzékelhető orosz befolyásra, ami áthatja a kultúra egyes szegmenseit, a politikát és a gazdaságot.

Az Európai Unió és a NATO bővülésével elfogyott az az üres tér, amit a széteső Varsói Szerződés hagyott maga után. A mindenkori orosz vezetés és Vlagyimir Putyin pedig képtelennek bizonyult elfogadni az idők változását, és sokáig tűnt úgy, hogy Oroszország egyszer maga is a NATO tagja lesz, és a védelmi szervezet ezáltal eléri azt, amiben a vasfüggöny leomlása óta sokan reménykedtek: összeboronálja az egykori ellenfeleket.

Persze a terveknek, elképzeléseknek, álmoknak még csak szertefoszlani sem volt idejük, az orosz neoimperializmus nyomulása csak addig tartott szünetet, amíg új „erős ember” nem került a Kremlbe. Majd kis lépésekben megkezdődött – vagy talán csak folyatódott – a közelkülföld felpuhítása és a nemzetközi közvélemény összezavarása.

Putyin ott is ellenséget lát, ahol nincs, fenyegetést, ami nem létezik, és orosz érdekszférát, ahonnan az a kivonuló orosz tankokkal együtt megszűnni látszott az elmúlt évtizedekben. Hogy az orosz vezető mennyire képtelen csapatjátékosként működni, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy mindent alávet saját egója és a birodalmi álom táplálásának. A bölcs vezér pedig nemcsak az arctalan tömeget, hanem az európai vezető politikusok tucatjait is babonázta – zsarolta (?) – már meg.

Ma már könyvtárnyi irodalom foglalkozik a kérdéssel, hogy miért is olyan népszerű a kelet-európai posztszocialista demokráciákban a kommunista nosztalgia, és hogy ez a nosztalgia mennyire gazdag termőtalaja az orosz propagandagépezet által szétszórt „álhír magvaknak”.

De ami talán még szomorúbb, hogy a „baráti orosz segítségnyújtást” és több évtizedes megszállás tényét milyen gyorsan felejtik el olyan populista politikusok, mint Orbán Viktor vagy Robert Fico, bár ez utóbbi mindig is a baloldali térfélen játszott. A bukott miniszterelnök az elmúlt időszakban gátlástalanul kihasznált minden lehetőséget, hogy visszamásszon az elnöki székbe. Számára eddig semmilyen eszköz nem volt elég visszataszító. A koronavírus-járvány alatt a vírus és oltástagadás hullámait lovagolta meg, az ukrajnai háború kirobbanását követően pedig a Putyin-párti, álhíreken szocializálódott tömegeket öleli keblére. Ami még szembetűnőbb, hogy az orosz elnök leghűségesebb és leghangosabb szövetségesét, Orbán Viktort hihetetlen szervilizmussal és bizonyítási vággyal emeli piedesztálra, bízva abban, hogy az árnyékharcos majd kellő támogatást nyújthat neki.

Az igazságtól nem is jár messze a több nyomozás vádlottjaként is szereplő exminiszterelnök. A NER rendszere már évek óta olyan bukott politikusok bújtatója, mint Nikola Gruevszki néhai macedón miniszterelnök, vagy olyan intézményeknek ad otthont, mint a Nemzetközi Beruházási Bank, amit csak kémbanként emlegetnek a témában jártasak. De sem Fico, sem Orbán nem látja, vagy csak nem akarják tudatosítani, hogy ők csupán eszközök abban, hogy Oroszország fellazítsa az Európai Unió szövetségi kapcsolatait és beférkőzzön az „ellenséges vonalak mögé”. Ahogy az álhírek kusza hálójába burkolódzók sem akarják látni, hogy Oroszország lábbal tiporja a demokráciát, az országot elemészti a korrupció, és nyugati szankciók nélkül is csak „kulturális látványkonyha” terelte el az országba látogatók figyelmét a társadalmi és gazdasági problémák valós méreteiről.

Ezért igazából fel sem merem tenni a kérdést azoknak, akik Robert Ficót vagy Orbán Viktort és rendszerét dicsőítik, hogy tisztában vannak- e a valósággal, no nem azzal a párhuzamos univerzummal, amit a két „bűvész” varázsol maga köré, hanem azzal a valósággal, amiben a demokrácia leépítése ipari jellegű, és a globális környezeti változások okozta mindinkább mélyülő válság nem csupán lárifári?! Ezeket az embereket én nem akarom meggyőzni, hagyom inkább, hogy arcon csapja őket a valóság, ha majd kipukkan egyszer a propagandabuborék, amit körénk akarnak fújni.

Fájni fog a valóság, csak szólok.