Az ellenszavazó lenézése

Európai országok hasadnak ketté – mint legutóbb Lengyelország államfőválasztásán – két nagy választási tömb éles szembenállásával nagyjából fele-fele arányban úgy, hogy az egyik narratíva szerint nemzetiek és konzervatívok állnak szemben a progresszióval, a másik szerint viszont a populisták által megszédítettek a modern gondolkodású nyugatosokkal. Aztán jön a szavazótáborok elemzése, jellemzése, minősítése pro és kontra: nemzetiek kozmopoliták ellen, város–vidék, fiatalok versus idős választók, elmaradott országrész szemben a fejlettebbel. E térképek, korfák és egyéb szociológiai elemzések visszaigazolhatják az előítéleteket, amelyek mélysége, és az elkeseredett szembenállás érzelmei annál erősebbek, minél kisebb a különbség a két tábor mérete között – tehát a vesztes minél közelebb érzi magát a győzelemhez.

Ilyenkor itt a szitokszóként használt populizmus, a szembenállók alsóbbrendűségét sugallva. Miért akadályozzák szűk látókörű falusiak a modernizációt? Miért ér ugyanannyit a segélyekből élő szavazata a rengeteg adót fizetőével? Hogyan akadályozzák az idős korosztályok a fiatalok kibontakozását, miközben jövőképük mégiscsak a sütkérezés a tereken, a galambetetés, vagy a vidám, lassúkás nordic walking kirándulás?

„Roberto Saggini, egy kis papírgyár irodavezetője, negyvenhét éves, őszülő, határozottan jóvágású férfi, éjjel kettőkor megállt a kocsijával egy presszó előtt – még nyitva találta, isten tudja, miért… A férfi bement a presszóba, csak cigarettát vett, s már igyekezett is vissza. Ahogy kifordult az ajtón, fenyegető kiáltozást hallott...

– Üsd! Üsd az öreget!

Fiatal gazfickók csatakiáltása volt ez az elnyújtott, fülsiketítő vijjogás… Roberto fölismerte a veszélyt. Vele akartak leszámolni. Olyan idők jártak, amikor a negyvenen felüli férfi kétszer is meggondolta, mielőtt éjnek évadján kimerészkedett az utcára. Negyvenen felül öregnek számított mindenki. Az új generáció pedig utálta, megvetette az öregeket.” (Dino Buzzatti: Hajtóvadászat öregekre)

Mióta világ a világ, minden generáció egyik alapproblémája az előttük járók akadálya, feltorlódása haladásuk lassításával. Mióta tömegdemokráciában élünk, tömegprobléma lett ebből. Csakhogy közben kitolódott az öregedés, viszont csökken a születésszám, a piramis fejre állt, ám a tetején egészséges hatvanasok keresnek jól, s eszük ágában sincs visszavonulni, lévén semmi bajuk, s munkájukra is szükség van az utánpótlás létszámhiánya vagy terhelhetősége miatt.

„Célravezetőek lehetnek olyan idősebbek által indított kezdeményezések, mint: Ne menjen el szavazni, hanem hagyja inkább a fiatalokra a döntést, úgyis ők szenvedik meg majd a következményeit. Ha minden unokája másra szavaz, akkor érdemes távol maradni az adott választástól inkább.” (ifjú magyar Momentum-politikus posztja)

A fiatalok frusztrációja egyfelől érthető, ősi, természetes – másfelől ostoba és kegyetlen reakció. Miért kellene a tömegdemokrácia korában felnőtt emberektől elvenni a döntés jogát, ezzel évszázado(ka)t lépve vissza a szavazati jog kiterjesztésében? Miért kellene bármilyen – korbéli, nembéli, vagyoni, műveltségi – cenzust visszahozni az aktív vagy passzív választójogba? Felelősebben tud dönteni országa ügyeiről egy háromdiplomás, elfogult és buta okostóbiás egy bölcs, nyolc általánost végzett, olvasott embernél? Vagy egy munkahelyi tapasztalatai elején járó fiatal, mint egy nyugdíjba készülő, életét rendesen végigadózó polgár?

Ezek tévutak. Ha más világnézetű, politikai ízlésű polgártársunk megítélésébe életkor, szegénység, iskolázottság szempontjait emeljük, onnan csak egy lépés a vallás, a bőrszín, a származás fürkészése urnazárás után. A diktatúra válfajai lehetnek hatékonyabbak ebben-abban a demokráciánál, de igazságosabbak aligha. Ami nem jelenti, hogy a modern tömegdemokráciánál ne lehetne jobb kormányzási formát kitalálni, de azt inkább a sorsolásos demokrácia antik eszméiben érdemes keresni, mint bármilyen korlátozásban. Inkább mindenkit bevonni, mint bárkit kirekeszteni.