Az állam nem tud focizni

Elkeserítő a védekezésünk, igazából az egész csapat. Ahhoz, hogy Eb-ről beszéljünk, nem lehet csapatként ilyen szinten védekezni. A taktikai felkészültségi különbség a két csapat között maximálisan megmutatkozott.

(Szalai Ádám, a magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya)

Izgalmas hét ez többféle pályán is játszva: előbb Orbán Viktor döntetlenre mentett egy vesztésre álló mérkőzést Brüsszelben, ellenséges publikum előtt, vagyis kompromisszum született a találkozó végére: az Európai Néppárt a szemben álló felek közös indítványára elsöprő többséggel megszavazta, hogy a bölcsek tanácsa vizsgálatot indít a Fidesszel szemben, addig pedig a Fidesz önként felfüggeszti EPP-tagságát – ezt a konfliktust tehát egy szalagkorláttal lekerítették az EP-választásig.
Aztán a magyar futball vizsgázott Szlovákiában a most induló Eb-selejtezősorozat első mérkőzésén Nagyszombatban, de a felcsúti politikai spílerrel ellentétben a zöld gyepen már nem sikerült a kármentő remi, ott lehangolóan sima vereség lett a vége.

Ez a futballmérkőzés alkalmat ad arra, hogy a két szomszédos visegrádi ország labdarúgását összevetve, a legnépszerűbb sporton keresztül arra keressük a választ, hogy jelenleg miért az a jobb válogatott, amelynek országában az állam töredékét költi a futballra, ahol nem gombamód szaporodnak a stadionok, ahol a bajnokságban nem olyan magasak a játékosfizetések, ahol nem dől a kormányzati támogatás úgy az utánpótlásba, mint Magyarországon, s nem nyílnak fociakadémiák félnapi járóföldenként a szélrózsa minden irányában.

Ráadásul még a fociláz sem az északi szomszéd javára hőmérőzhető: a szlovák válogatott ragaszkodott a nagyszombati Anton Malatinský-stadionhoz, amelybe 19 200 néző fér, nem vitték a mérkőzést a pozsonyi Slovan új fővárosi arénájába, amelynek kapacitása 22 500 fő; nyilván átköltözik majd oda a válogatott, ám Nagyszombatban sem telt meg a stadion erre a meccsre, miközben fordítva a budapesti Groupama Aréna Szlovákia ellen biztosan telt házas lett volna. A másik futballja minket érdekel jobban.

Adalék még, hogy Szlovákia nincsen a 2020-as labdarúgó-Európa-bajnokság tizenkét rendezői helyszíne között, ellentétben a négy meccsen házigazda Budapesttel, ahol ehhez 190 milliárd forintért megépül a 68 ezer férőhelyes új Puskás-stadion, amelyet eredetileg 20 sportágra alkalmas központnak terveztek, aztán maradt kizárólag futballstadion. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy egy Eb-házigazdának nem feltétlenül kell ekkora méretű stadionnal bírnia, hiszen a társrendezők közül kisebb a skót, a román, a spanyol, az ír, a holland és a dán is, 15–30 ezer férőhellyel is akár.

Én nem érzem úgy, hogy kevés lenne az idő, minden másik válogatottnak is ugyanennyi ideje van. Nagyban hozzátartozik az, hogy ki milyen szinten, milyen bajnokságban játszik, milyen taktikai felkészültséggel érkezik a válogatotthoz.

(Szalai Ádám)

És itt rá is tapint a lényegre a magyar foci őszödi beszédének jegyzője, a nyugati topligában bizonyító Szalai, aki öt és fél éve már őszintén kitálalt. Lehet reménykedni, vágyakozni, de a válogatott minősége nem az adott országban befektetett állami pénzeken múlik elsősorban. Ahol hagyják a piaci kiválasztási elveket, a versenyt érvényesülni, ott a tehetségek az elit bajnokságok felé igyekeznek, nem megelégedve a jól fizető középszerűséggel otthon vagy a periférián. Csodák nincsenek, ez látszott ezen a mérkőzésen is: a szlovák játékosok jobbak, magabiztosabbak, képzettebbek, így némi gyorsítással hibákra késztették a gyengébbet. A magyar csapat ráadásul a hazai politikai-sportvezetési-szurkolói elvárások nyomása alatt játszik: ki KELL jutnia a hazai rendezésű Eb-re. 
Az ambíciók nagyok, viszont jó focistát sem parancsra, sem baráti közbeszerzésen nem lehet találni, a verseny szabadsága elkerülhetetlen a minőségi kiválasztáshoz. Minden másra ott a remény hullámvasútja, újra meg újra.