Amikor a legnagyobb a sötétség...

Nem merem leírni, hogy világunk a jó irány felé fordul, hiszen olyan árnyak kúsznak ki a mélyből, amelyek pont ennek ellenkezőjét sugallják, és úgy látom, erejük teljében megerősödve kezdenek újraépíteni bástyákat.

Az ember ilyenkor megretten. Ha nincs igazságosság, ha nincs rendszer, ami megvédene bennünket, ha nem lehet a kegyelemre hagyatkozni, mégis, mibe kapaszkodjon a lélek?

Félünk. Mert a szürkeség beborít olyan sok mindent, ami a fényre vágyik.

Sokat gondolkodtam azon, hogy a félelemre mi lehetne a leghatékonyabb emberi válaszreakció. A futás, a menekülés? Esetleg a belenyugvás, az elfogadás, hogy most ez lesz, hogy nincs más, amit megtehetünk, sem magunkért, sem másokért? Így tehát marad a sodródás?

Aztán eszembe jutott egy történet, amelynek főhőse az anya, aki eltemette lányát. Végtelen fájdalmas haldoklása útján a lány egy percre sem akarta elengedni az élete, a hagyatéka feletti irányítást, mindent kézben tartott, meghagyta, ki miben menjen a temetésére, mi legyen a ruháival, a szobájával. Elképesztő ereje volt neki is, ahogy végül a földi létben hagyott édesanyjának is, akit a gyásza elviselésében segíthettem. Tudatos döntéseik sorozatát hallgatva rácsodálkoztam, miféle belső erő, dac és akarat párosítása lobog ezekben a nőkben, hogy képesek a legelviselhetetlenebb pillanatokban is talpon maradni. Küzdeni azért, amiben a végsőkig kiálltak, a meggyőződésben, hogy van szabad akarata az embernek, s azt tisztelni kell.

Mégis, a ma emberének, akinek választania kell az egyre jobban manipuláló, rengeteg eszközzel bíró gépezettel szemben, létezik-e az igazi emberi szabad döntés? S ha már dönthetünk, vajon annak súlyát, árát is meg akarjuk-e fizetni?

Hogyan tovább egy olyan országban, ahol a sikkasztás dicsőség, az uszítás a levegővételnél is természetesebb, és az egymást sunyin támadó, minősíthetetlen megnyilvánulásokra like jelet kapó emberek tömege túlkiabálja a gondolkodót?

Van egy stratégiám: a lelki nyugalmam megtartása, a saját egyensúlyomon dolgozás. Mivel máshol a káosz hangjai harsognak, most kell rendeznem a magam sorait. Amikor kint kevés a jó, magamban kell felerősíteni azt a képességet, hogy megtartó szeretetet gyakoroljak és azzal körbevegyem a szeretteimet, hogy legalább az otthon legyen biztonságos, kiszámítható. Most még jobban.

Most, amikor a harmadik gyermekemet hoztam erre a világra, ahol sokkal több a lélek fájdalma, mint azt eddig sejtettük, ahol a különböző pszichés problémák, személyiségzavarok népbetegségnek számítanak, ebben az őszben kicsit megállt az idő.

Nézem az élet megannyi egyszerű csodája mellett a legnagyobbat, az újszülöttet, és ha teljes hittel nem is, de reménnyel szeretném feltölteni magam. Lesz még tavasz...

Fodor Ákos, aki a haikuk nagymestere volt, írt egy egysorost. Egy szó az egész. „Elmúlik.” Talán ez lehetne most a mottónk: minden változó és egyszer a jó is, a rossz is biztosan elmúlik.