Amikor a hagyomány teher

A rendezvény szeretne több lenni a civil szervezetek rossz helyzetét taglaló elemzések egyikénél, és úgymond megoldás-orientáltan próbálnának ott felvetni olyan gyakorlatokat, melyek megállíthatják az NGO-k (nem kormányzati szervezetek) marginalizálódását, kiszorulását a közéletből.
 
A szervezőknek köszönhetően helyet kapott a programban – e sorok írójának előadásában – a magyar és a szlovák civil szféra összehasonlítása. Pontosabban az a kérdés, hogy mit tanulhatunk mi, magyarok a szlovák civil világ működéséből? Mert lehet belőle tanulni, nem is keveset, legalábbis véleményem szerint. Még ha ezt talán nem is esik jól hallani (olvasni) a kulturális és közéleti hagyományaira, intézményeire büszke magyarok egy részének.
 
De talán éppen itt rejlik egy probléma: a magyarországi hagyományokban, az intézményekben. Hagyománya alakult ki ugyanis annak, hogy a magyar szuverenitásért és vezetésért különböző politikai lágerek vérre menő küzdelmet folytatnak. A szembenállásnak ezt a tradícióját tovább intézményesítették a 20. századi magyar kataklizmák, amelyekben a társadalom egymással szembenálló vesztesekre és győztesekre tagolódott. Vörös terror szemben a fehér terrorral; bethleni konszolidáció révén erősödő középosztály szemben a Numerus clausus által sújtott zsidósággal; egyesülő magyar nemzetrészek a revízió során, szemben a holokauszt áldozataival. És bármennyire is egységesen fojtotta el a kádárizmus az antimarxista kvázi-középosztály köreit, a különböző világnézeti csoportok között nem alakult ki az „ideológiai szolidaritás” légköre. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy tűnhetett, hogy ezen túl lehet lépni – ilyen volt '56 például – de a hagyományaink, intézményeink erősebbnek bizonyultak.
 
A politikai lágereknek ez a mély kulturális kódja egy rossz, felesleges, káros hagyomány. És itt tűnik úgy, hogy a semmiből kinövő, gyökértelen, sokszor újgazdag szlovák civil világnak óriási helyzeti előnye van. Ha Szlovákiában elindul egy pártfüggetlen, civil jelölt a helyi önkormányzati választásokon, az egyéni teljesítményének jóval több figyelem juthat, mint Magyarországon. Magyarországon ha a semmiből előbukkan egy jelölt, egy politikai gyüttment, a nagyközönség mindenekelőtt meg akarja fejteni, „mi fajta”. Mi a véleménye a kettős állampolgárságról, Trianonról, vagy most a migrációról? Tudni szeretnénk a jelöltjeink véleményét egy sor olyan kérdésben, amire egyébként semmi ráhatásuk nincs. Ahelyett, hogy az egyéni teljesítményeikre, képességeikre, nyelvvizsgáikra, az általuk ültetett fák számára, vagy általában a civil munkájuk eredményére lennénk kíváncsiak.
 
Szlovákia ötödik legnagyobb városát, Nagyszombatot olyan polgármester vezeti, aki zöld aktivistaként vált ismertté, a semmiből győzte le a jobb- és baloldali jelölteket. Fákat ültetett és így népszerűvé vált. Magyarország ötödik legnagyobb városában, Győrben van esélye egy ilyen jelöltnek? Vagy van esélye mindenféle civil szervezetek jelöltjeinek, hogy szavazatok tömegét kapják és bejussanak Budapest vagy Miskolc önkormányzati testületeibe? Csak összehasonlításképp: Pozsony és Kassa önkormányzati képviselőinek harmada nem parlamenti pártok jelöltje.
 
Nyilván a szlovák civil élet sem egy leányálom, és a rengeteg független jelölt egy része mögött a fene tudja, milyen erők állnak (például gazdasági). A szlovák választási magatartásnak a képlékenysége mindenesetre olyan nyitottságot és felszabadultságot is sokszor magával hoz, amiben előtérbe kerülnek az egyéni teljesítmények; és ez olyan vonás, ami ma rendkívül hiányzik a magyarországi közhangulatból.