Amerikai ribillió

A hétvége óta sokan leírták: Kotlebát nem elsősorban fasisztoid eszméi miatt választották be a parlamentbe. A növekvő szociális egyenlőtlenségek, az állami intézmények hanyatlása, a közpénzek büntetlen lenyúlása és elherdálása, a hagyományos társadalmi autoritások tekintélyének súlytalanná válása (a 600 eurót kereső tanár immár nem az a fiatalok szemében), a szociális halón megnyilvánuló széttöredezettség (online mindig nekem van igazam) letarolta a különbséget Szlovákiában bal- és jobboldal között. Ami maradt, azok a rendszerellenes és a rendszeren élősködő pártok. Megoldási javaslatok helyett a politikai rendszer polarizációt, egymás ellen feszülő egókat szül.

A fentiek érvényesek az Egyesült Államokra is. Az amerikaiak hócipője is tele van az ún. „status quo”-val, azzal a rendszerrel, amely az elmúlt két évtizedben elsősorban a pénzügyi tőke érdekeit képviselte. Könnyű lenne most „bushozni” egyet, de ez lenne pontos: 1930 és 1980 között az egymillió dollár feletti éves jövedelem adója 82%-os volt és Reagan elnök 1986-os adóreformjával (a legmagasabb adórátát 28%-ra csökkentette) kezdődött a kapitalizmus egy „mitikus” válfajának istenítése. Ennek lényege a dereguláció, az állam szerepének és az adók nagyságának csökkentése. A hit szerint a kapitalista visszafekteti profitját a társadalomba. A többit pedig – az állam helyett – elintézi a piac láthatatlan keze.

Bill Clinton volt az, aki visszavonta az 1933-as Glass–Steagall-törvényt (amely szétválasztja a banki funkciókat), s ma általánosan elfogadott, hogy végül annak hiánya volt a fő okozója a 2008-as globális gazdasági válságnak. George W. Bush híres-hírhedt adócsökkentése szinte csak egy kis epizód, háborúi pedig következményei annak a rendszernek, amit most a demokrata Bernie Sanders fiatal követői, már elnézést, csak „szabad szarként” (freeshit) aposztrofálnak. Vagyis Donald Trump a jobboldalon, míg a szocialistaként számon tartott Bernie Sanders a demokratáknál reakció az amerikai rendszer egyre nagyobb működési zavaraira. A különbség csak az, hogy míg Trump főleg politikai inkorrektségével sikeres az őskonzervatívok által letarolt Republikánus Párt romjain, addig Sanders elsősorban korrektségével, de a rendszerre nézve radikális javaslataival tűnik ki.

Közben Hillary Clinton már nem annyira a Demokrata Párt, sokkal inkább az establishment jelöltje. Egyre több „neokon” republikánus fordul felé, miután a számukra elfogadhatatlan Trump szinte legyőzhetetlennek tűnik a republikánus oldalon. Donald Trump stratégiája egyszerű: meghökkentő stílusa miatt a média nem tudja nem mutatni, tarol is a nézettségben minden csatornán és fizetni sem kell érte. Ahogy Matt Taibi írta a Rolling Stone-ban, a rendszer akkor sem bírja kikapcsolni a tévékamerákat, amikor a saját legyilkolását mutatja éppen.

Azért a republikánusok még nem adták fel. Ha megállítani nem is tudják Trumpot, megregulázni talán. Egyrészt fontos republikánus elvtársak szivárognak be mögé, és az establishment talált egy másik eszközt is a megszelídítésére – az adóhivatalt, illetve Trump (New Yorkban közismert) maffiakapcsolatait. Ted Cruz és Mitt Romney maffiára célzó kijelentései erre utaltak a szuperkedd előtt – akkor Trump nem is tarolt.

Trumppal szemben Sanders mediálisan halott, de ő a középosztály királya. Akármi lesz a vége, az amerikaiak azt megköszönhetik neki, hogy sikeres kampányával Hillary Clintont is a rendszer reformja felé tolja. Lám, Clinton adóreformja 1,1 billió dollárt hozna a konyhára, bár Sandersé egyenesen 15 billió új adóbevételt céloz meg a következő években.

Sanders az egyetlen forradalmár, de – hogy keleti példát mondjunk – nem egy Lenin –, sokkal inkább egy Gorbacsov, aki a rendszer reformját szeretné. Azt a (szabályozott) kapitalizmust, amelyhez mi is csatlakozni szerettünk volna, de inkább már egy vadhajtását kaptuk. Ez nem azt jelenti, hogy Közép-Európa hibát követett volna el a nyugati integrációval, csak azt, hogy itt az idő a gazdasági és politikai korrekcióra. Most már az állam léte a tét, itt és ott is.