Álruhában

GÁL ZSOLT

Egy demokratikus társadalom a kölcsönös ellenőrzésen alapul. A hatalmi ágak ellenőrzik és kiegyensúlyozzák egymást, a választók pedig ellenőrzik a politikusokat. Ehhez azonban szükségük van a médiák által szolgáltatott kiegyensúlyozott információkra. A hazai közszolgálati médiák ennek egyre kevésbé képesek megfelelni.

Az objektivitás betartását ellenőrző frekvenciatanács megbüntette a Szlovák Rádiót. Az indok az volt, hogy az „Első kézből” c. publicisztikai műsorban két újságíró és egy politológus vett részt, akik bírálták a kormányt, miközben a kabinet nem kapott reagálási lehetőséget. A frekvenciatanács döntése két szempontból is támadható: először is kettős mércét alkalmaznak, másodszor a kormány bírálatának vádja meglehetősen abszurd. A kettős mérce abban érhető tetten, hogy az említett műsorban máskor kizárólag kormánypárti politikusok vettek részt, vagy a rádió szombati műsorában egyedül Robert Fico miniszterelnök szokott szerepelni. Ha a tanács következetes lenne, akkor vagy minden olyan műsorért büntetést kellene kiszabnia, ahol hiányzik a másik fél véleménye, vagy egyik ilyen adást sem lenne szabad elmarasztalnia. A tanács azonban következetlen, azért mert politikailag elfogult, mivel a kormánypárti vagy ahhoz közeli jelöltek dominálnak benne. Csak azt az adást bünteti, ahol a meghívott vendégek a kormányt merészelték bírálni. Az ellenzék szabadon bírálható. Meg a nyugdíjpénztárak, egészségbiztosítók, üzletláncok, kisebbségek és így tovább. Akár a miniszterelnök szájából is, alaptalan vádakkal, aljas rágalmakkal. Reagálási lehetőség nélkül. Ebben, ugye, nincs semmi kivetnivaló…

Az a kifogás pedig, hogy a meghívottak bizonyos véleményei negatívak voltak a kormány politikai tevékenységével kapcsolatban egyenesen abszurd. Az elemzőknek épp az a dolguk, hogy értékeljék, és ha úgy látják jónak, akár bírálják is bárkinek a tevékenységét. A bírálat nélküli médiákról a talpnyalás, a hatalom kiszolgálása, propaganda és az egyoldalúság ugrik be, nem pedig a kiegyensúlyozottság és pártatlanság. Félő, hogy a szlovák közszolgálati médiák egyre inkább az előbbi irányba haladnak. Miután a kormány hatalmi gépezete bedarálta az állami tévét, megszüntetve néhány kényelmetlen műsort, lecserélve a vezetőséget, megtizedelve a hírszerkesztőséget, most lehet, hogy a rádióra veti magát. Abszurd, hogy mindezt az MKP-jelölt vezette frekvenciatanácson keresztül a pártatlanság és kiegyensúlyozottság védelmezőjének álruhájában teheti meg.

Jellemkérdés

MÓZES SZABOLCS

Az orosz medve háborúban áll, habár nem feltételezhető, hogy nagyon sokáig, elvégre az áldozat egy kicsi, Szlovákia-méretű ország. Egy medve pedig nem szokott ilyen zsebkendőnyi államokkal sokat vacakolni. Ami a mi szempontunkból igazán érdekes lesz, az az általában szintén kicsi, közép-európai államok vezetőinek véleménynyilvánítása. Nem árt ugyanis tudatosítani, hogy néhány évtizeddel korábban mi voltunk hasonló helyzetben, mint most az a nemzet, mely egykoron Sztálint adta a világnak. Kíváncsian várhatjuk hát, miként vélekedik a háborúról például a román, a szlovák, vagy a magyar kormányfő, akinek országát 1956-ban hasonlóan pofátlanul igázta le az akkor szovjet gunyába öltöztetett orosz hatalmi (akkori szovjet terminus technicussal élve imperialista) masinéria. Jöttek felszabadítani, rendet csinálni, mert „hívták” őket. Jöttek, bámultak egyet, és győztek. 1968-ban pedig még puffogtatniuk sem kellett ahhoz, hogy az akkor szintén az érdekszférájukba tartozó Csehszlovákiában helyreállítsák a „rendet”, megmentsék a kommunizmust. Vagyis a saját geopolitikai hatalmi helyzetüket.

Most sem tesznek mást: Dél-Oszétiában (Grúzia területén!) békefenntartóra játszanak, a helyben többséget alkotó országos kisebbséget az oszd meg és uralkodj elv alapján hergelik saját állama ellen, majd az adott helyzetben jönnek „rendet teremteni”. Humanitárius katasztrófától megmenteni. Sajátos orosz békét hozni. Valójában a saját hatalmi helyzetüket megerősíteni, és jó alaposan a grúzok arcába taposni, jelezve: ebben a régióban mi vagyunk a janik, nem az amerikaiak, európaiak, a NATO vagy akárki más. Itt a mi balalajkás zenénkre lehet csak táncot lejteni. (Az már természetesen más kérdés, hogy az oszétok mit szeretnének, ennek kiderítéséhez viszont az orosz „békefenntartóknak” szedniük kellene a sátorfájukat, normalizálni a régió állapotait, majd terepszemlét tartani, és eldönteni, valójában mi is lenne a legmegfelelőbb az oszéteknek és a grúzoknak.)

Különösen érdemes lesz a szlovák szervek álláspontját figyelnünk. Mit mond az oroszbarát Fico, a Fico-barát Gašparovič, de akár a többi párt is? Nem mintha mi igazán sokat tehetnénk Grúziáért, az oroszok ott úgyis majdnem azt tesznek, amit akarnak. A mostani – reméljük nagyon rövid – háborúval kapcsolatos közép-európai reakciók sokkal inkább rólunk fognak szólni. Arról, hogy 1956-ra vagy 1968-ra emlékezve csak magunkra gondolunk-e, vagy szélesebb történelmi kontextusban gondolkodva mások hasonló helyzetébe is bele tudjuk-e magunkat élni. Csak az nem tetszik-e nekünk, ha a mi hátsó felünket rúgja szét az erősebb helyi nagyfiú, vagy azon is felháborodunk, ha akármelyik kigyúrt figura akármelyik más kisember – ez esetben kis ország – arcát rendezi át.

A közép-európai államok vezetői most csak egyet tehetnek: egytől egyig szolidaritásukról biztosítják Grúziát, az oroszoktól azonnali kivonulást követelnek, és kemény nyilatkozatokra és tettekre késztetik az Európai Uniót. Ehhez viszont az kellene, hogy ezen vezetőknek egytől egyig jellemük is legyen (és ez érvényes miránk, átlagpolgárokra is, hiszen mi választjuk őket jellemestül), ne csak a rövid távú érdekeiket tartsák szem előtt, sőt. Ehhez azonban az értékeket és elveket az érdekek elé kellene helyezni, ezért ne legyünk túl optimisták. A következő napokban valószínűleg meglátjuk, milyen mély is a közép-európai amnézia…