Afgán nők siratója

A világjárvány előtti utolsó gondtalan nyáron, 2019 júliusában alkalmam volt látni Pozsonyban a világ első afgán női zenekarát, a Zohrát. A Pohoda Fesztivál szervezői csináltak nekik egy miniturnét, ha már nagy nehezen, hajmeresztő adminisztratív és diplomáciai akadályokat leküzdve sikerült elhozniuk őket kis hazánkba. A fiatal nők közül nem egyet kitagadtak családjaik, amiért zenét mertek tanulni és magukat mutogatni a színpadon – történt ez egy gyógyuló országban, ahol 2001-ben véget ért a Talibán rémuralma.

Egy fanatikus zenetörténész-professzor alapította a zenekart, sokakat az utcán vagy árvaházakban szedett fel, és nyújtott nekik zenei képzést saját iskolájában. A turné utolsó állomásán 4 lány megszökött a szállásról és valószínűleg Németországba menekültek, ahol egyikük unokatestvére él, az otthoni viszonyokhoz képest szabadon. Új életet akarnak kezdeni, hiszen fiatalok voltak és be voltak zárva. Most derült csak ki, hogy milyen jól tették. A Zohra ötletgazdája, Dr. Ahmad Sarmasto most valószínűleg maga is menekül az országból, feltéve, hogy még életben van. A tehetséges zenészek sorsát is meg lehet jósolni, sajnos.

Az afgán nők helyzete sokat javult ugyan az elmúlt húsz évben, de a törzsi vidéken élők semmit sem tapasztalhattak a fejlődésből. Egy 2019-es Reuters-felmérés szerint az afgán férfiak kétharmada nemcsak a női jogok bővítését ellenzi, hanem úgy vélekedik, hogy már most is túl sok joggal rendelkeznek a nők. Azt pedig csupán 15 százalékuk gondolja, hogy egy házasságon belül a feleknek egyenrangúaknak kellene lenniük. Amikor a kabuli törvényhozás egyharmadát már női képviselők adták, vidéken szinte semmi sem változott. A nők többsége számára a tanulás álom maradt, a valóság pedig a korai kényszerházasság, a családon belüli erőszak vagy legalábbis kiszolgáltatottság, a korai szülések és az egészségügyi ellátórendszer hiányosságai miatti nagyarányú elhalálozás volt. Otthonukat csak férfi családtag kíséretében hagyhatták el, tetőtől talpig burkában. És továbbra is úgy adták-vették őket, mint a háziállatokat.

Nos, ez mostantól már országos szinten is így lesz megint, Most, hogy a Talibán bő egy hét leforgása alatt visszaszerezte a hatalmat, visszatér minden a sötét középkorba. Ma reggel olvastam egy kétségbeesett afgán filmrendezőnő, Sahraa Karimi nyílt levelét, amelyet két nappal Kabul elfoglalása előtt fogalmazott meg. Ebből idéznék. „Legyilkolják az embereket, elrabolják a gyerekeket, állig beöltöztetik a nőket, látványosan megkínozták és megölték az ország legnépszerűbb humoristáját, és egy nagy költőt is. Megöltek a kormányhoz kötődő embereket, néhányunkat nyilvánosan akasztották fel, és családok millióit üldözik, akik, miután elmenekültek az elesett tartományokból, táborokban vannak Kabulban, nehéz körülmények között. Csecsemők halnak meg, mert nem jut nekik elegendő tej. Ez humanitárius válság, és a világ mégis hallgat. Hozzászoktunk ehhez a csendhez, de tudjuk, hogy nem igazságos. Szükségünk lenne a fejlett világ segítségére. Mindaz, amiért olyan keményen dolgoztam filmrendezőként hazámban, valószínűleg összeomlik. Ha a tálibok átveszik a hatalmat, akkor minden művészetet betiltanak. Kérjük, támogassa a filmkészítőket és művészeket, hallassa a hangját értünk. Ossza meg ezt a levelet a médiában, írjon rólunk a közösségi oldalán. Szükségünk van az ön támogatására és hangjára az afgán nők, gyermekek, művészek és filmesek nevében. Már csak néhány napunk van.”

Kedves Sahraa, én ennyit tudtam tenni – ami szinte egyenlő a nullával. És megszakad a szívem érted.