A zsidózás diszkrét bája

LOVÁSZ ATTILA

A jelenségre jó pár magyar szexuálpszichológus is rámutatott a kispolgári erkölcsök bírálatakor, e sorok írójánál Veres Pali bácsi vezet. A jóformán közhelynek ható vélekedést nyugodtan használhatjuk a közéleti szereplőknél is. Míg ugyanis nyugodtan legyinthetünk a falubeli erkölcscsősz hülyeségére, amikor rajtakapják, hogy évek óta neje háta mögött szeretőt tart, a közéletben e magatartás néha tragikus eseményeket eredményez. Köztudott, hogy az Endlösung, a „végső megoldás” egyik szellemi atyját, Reinhard Heydrichet Canaris tengernagy tartotta sakkban (zsidó) nagymamája anyakönyvi kivonatával – hogy csak az egyik legcsúnyább példát hozzuk föl a történelemből.

Amikor a jobbnál is jobbra tartó magyar párttömörülés alakulgatott, az egyik ideológusról gyorsan kiderült, a kilencvenes években olyan libertariánus tanulmányokat publikált szoclib kormánymegrendelésre, amelyek mellett Bokros Lajos vagy Tamás Gáspár Miklós őskonzervatívnak számított. Ekkor még mosolyogtunk. Amikor a jobbnál is jobbra elhelyezkedő politikai erő buzizó elnökségében kiderült, hogy maga a szóvivő töltötte fiúk karjai közt napjait egy kanadai melegfesztiválon, már kacagtunk. Gondolom, sokan nem tudatosítottuk, hogy keserédes a mosoly, mert ez a politikai erő ma Magyarország egyik meghatározó parlamenti pártja, a regnáló Fidesz bár kicsi, a jövőben mégis potenciális kihívója és alternatívája. Nos, ebben a pártban, amelyiktől a zsidózás nem áll távol, Szegedi Csanád képviselőről kiderült, hogy nagymamája zsidó volt.

No és? Ezt a kérdést teszi föl magának minden józanul gondolkodó ember. Senki nem válogatja meg felmenőit, a bolsevik apukának lehet konzervatív fia, a jezsuita erkölcsöket valló katolikus családból is lehet iszlámra konvertálni. Csakhogy Szegedi Csanád kilépett a pártból. Azt tette, amit egy politikai szereplőnek tennie kell, ha valami kompromittálót találnak rá – lelép. Igen ám, de a kompromittáló azt jelenti, hogy valami olyan került napvilágra, amiért az illető egyén szégyelli magát. No most, Szegedi európai parlamenti képviselő miért szégyelli magát? A nagymamáért? Vagy az eddigi politikai tevékenységéért? Ha az egyikért, az is válasz, ha a másikért, az is. Hogy melyik a helyes, majd kiderül. Heydrich esetében már soha nem tudjuk meg, miként reagált volna, ha Canaris kirukkol a kompromittáló anyaggal, Szegedinél nem valószínű, hogy merénylet áldozata lesz, egyszer majd „a múltat be kell vallani” és megtudjuk, mi a baj.

A társadalomban sokszor kizárólagos ideológiák vagy téveszmék mellett sorakoznak föl emberek. Törvényszerűen olyanok, akik a „tiszta” nemzeti vagy faji, vérségi alapú politikának bakancsban menetelő kisinasai, vagy éppen parlamenti képviselői, de felmenőik közt vígan lehetnek olyanok, akik miatt a vérségi vizsgát nem állják ki. Ez az, ami nem baj. Illyés után szabadon, az ember értékét nem az határozza meg, honnan jön, hanem az, hogy hová megy. De ha valaki vérségi alapon politizál, egyszer szembesül majd a ténnyel, hogy nincs tiszta faj, nincs egyértelmű, színtiszta egy és oszthatatlan nemzeti identitás, és éppen ezért badarság és veszélyes játék ezt az utat választani. Ha kizárólagos ideológiákat szajkózóink csak erre jönnek rá, már valóban egy jobbik világ felé lépkedhetünk. De az igazán üdvös az lenne, ha Szegedi Csanád tapasztalatából kiindulva eljutnának odáig is, hogy a világ nem lehet fekete-fehér, hogy a kizárólagosság az emberiség továbbélésének veszélyeztetője és éppen ezért a közügyek intézésében, a politikában semmi keresnivalója. Félő, hogy nemzeti húrokat pengető exliberális, a buzizó melegfiú és a zsidózó zsidóunoka esete nem lesz elég tanulság.